Hazánk precedenst teremtett

„NATO-csapatok beavatkozásának követelése, illetve az Európai Egyesült Államok szorgalmazása az egyik oldalon, a magyar energetikai függetlenség erősítése új gázszállítási útvonalakkal, illetve egy nemzetállamokra épülő Európai Unióhoz való ragaszkodás a másik oldalon. Hogy mi a közös az elmúlt hetek néhány markáns politikai állásfoglalásában? Elsőre talán egymástól távolinak látszó témákról van szó, de a hátterükben valójában egyazon kérdésre adott, markánsan különböző válaszok állnak. Ez a kérdés pedig az, hogy az egyes szereplők hol képzelik el a magyarokról való döntéshozatalt.

Valójában tehát a Kinél legyen a főhatalom? kérdésére adott válaszokról szól az a konfliktus, amelyet egyre gyakrabban csak szuverenitásvitaként határozunk meg. A szuverenisták alapvető célja persze sokféle ruhát ölthet, lehet nemzeti önrendelkezésnek, Széchenyi nyomán magabírásnak, mozgástérnek, önálló döntéshozatalnak vagy akár szabadságharcnak is nevezni. A tét egy adott terület és az ahhoz tartozó népesség feletti kizárólagos hatalom.

(...)

A globális hatalomgyakorlás szélesedése pedig ismét veszélybe sodorta – a mozgásterét éppen visszaszerezni igyekvő – magyar állam szuverenitását is. A globalizmus veszélyeit jelenleg három gyújtópontban lehet azonosítani: a szupranacionális, nemzetközi szervezetek ideológiai szempontok által motivált túlterjeszkedésében; a szintén nemzeteken átnyúló, szinte ellenőrizhetetlen pénzügyi körök hálózataiban; végül pedig a „platformkapitalizmus” relatíve új szereplői­ben, egyes technológiai cégek területen kívüli, adatalapú hatalomkoncentráció­jában. A nemzeti önrendelkezést ellenző erők változatos eszközökkel lépnek fel. Ide tartoznak a különböző nemzetek feletti szervek mondvacsinált jogi eljárásai, az adósságcsapdába került államok számára elrendelt kényszerprivatizációk vagy a nép által meg nem választott, milliárdosok által fenntartott NGO-k és a liberális média összehangolt sajtóhadjáratai.

Nem túlzás azt állítani, hogy ismét szuverenitástörténeti csomóponthoz érkeztünk, a globális és a lokális hatalomgyakorlás közötti útválasztás a tét. Miközben Donald Trump elnöksége, a brexit vagy éppen egyes európai választási eredmények azt jelzik, hogy a szuverenisták más-más célokkal, de a nyugati világ több pontján erőre kaptak. Az is teljesen világos, hogy Magyarország ennek a vitának a frontvonalában van. Ez nemcsak a napi küzdelmekre igaz, hanem a szuverenitásról való távlatos gondolkodásra is.

Budapesten egymásnak adják a kilincset a globalizációkritikus gondolkodók, és az látszik, hogy – a bevándorlással kapcsolatos viták mellett – a nemzeti önrendelkezés ügyében is jóval hazánk nemzetközi súlyát meghaladó erővel tudunk megszólalni.
Mindennek pedig sajátos magyar oka van. A szuverenitásküzdelem ugyanis hazánkban egyrészt évszázados múltra tekint vissza, másrészt az elmúlt harminc évet is meghatározta. Lánczi Tamás a Kommentár folyóiratban (2019. évi 3. szám) ezt úgy fogalmazta meg, hogy »a rendszerváltoztatók azok, akik a magyar nemzet szuverenitásának maradéktalan helyreállítását tűzték ki célul, rendszerváltoztatásról pedig onnantól kezdve beszélhetünk, hogy ez a gondolat artikulált formában megjelent«, utalva Orbán Viktor 1989. június 16-i beszédére.

Magyarországon a rendszerváltoztató, illetve a nemzetek feletti hatalomgyakorlást akaró erők konfliktusa 2010-ig inkább az utóbbiak javára látszott eldőlni. 2010-től ugyanakkor a kétharmados felhatalmazású, majd kétszer megerősített kormánytöbbség sikerrel helyezte kormányzása középpontjába a nemzeti mozgástér bővítését. Ez nemcsak a jogi értelemben vett szuverenitásunk megvédését jelentette, hanem a rendszerváltoztatás időszakában meggyengült gyakorlati, materiális, mindennapi döntésképesség jelentős megerősítését is. Nem véletlen, hogy több választáson is egy-egy ilyen szuverenitáskérdés volt a meghatározó téma, 2014-ben a rezsiköltségek csökkentése, 2018-ban és az idei európai parlamenti választásokon pedig a bevándorlás ügye.

Hazánk ezzel precedenst teremtett, bebizonyítottuk, hogy a magyarok ma már elég erősek ahhoz, hogy maguk döntsenek a sorsukról és ne csak elszenvedjék mások döntéseit. A következő időszakban pedig választ adhatnak arra a kérdésre is, hogy ehelyett azt akarják-e inkább, hogy az Amerikai Egyesült Államok kongresszusában, a ­NATO-ban vagy egy tervezett európai szuperállam szürke irodaházaiban legyen a fő hatalom.

Márpedig, ahogy arra Deák Ferenc is figyelmeztetett: »mert a mit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét vissza hozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindég nehéz s mindég kétséges«.”