Nárcizmus a politikában

Nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay

„A pszichológiai rendelők, krízisközpontok vagy újabban már önsegítő csoportok is tele vannak a nárcisztikusok áldozataival, ők maguk ugyanakkor a legritkább esetben fordulnak szakemberhez, vagy ha igen, legtöbbször az is csak színjáték, megtévesztés (amivel például azt akarják igazolni önmaguk és mások előtt, hogy ők tökéletesen normálisak).

Hangsúlyozni kell, hogy a nárcisztikus emberek korántsem valamiféle »futóbolondok«, hanem nagyon is hatékony és a közvetlen környezetükre kiemelten veszélyes, gyakran tehetséges emberek. Amolyan lelki ragadozók, akik gyorsan leveszik lábukról a kiszemelt partnert (»szerelmi bombázás«), vagy felküzdik magukat egy társadalmi csoport, szervezet, politikai párt vagy akár ország élére, ahol már úgymond joggal mondhatják azt, hogy ők a legjobbak és a legnagyobbak (Donald Trump és Vlagyimir Putyin kapcsán is sokat emlegetik a nárcisztikus jelzőt, valószínűleg nem alaptalanul). Ugyanakkor ők a megtévesztés, a manipuláció nagymesterei is (»gázlángolás«), ami persze bizonyos területeken megintcsak hasznos képesség lehet: a politikai és az üzleti élet, vagy akár a művészetek világa is ideális terep a nárcisztikusok számára. A lényeg, hogy az elismerés-drog mindennap meglegyen (rajongók, valódi és képzelt sikerek, hatalom, pénz, szex és státuszszimbólumok), így folyamatosan vissza tudják igazolni elnyomott, gyermeki énrészük számára, hogy ők valóban nagyszerűek és tökéletesek. 

Csak kritikát ne kapjanak – főleg a hozzájuk közel állóktól –, mert akkor bizony könnyen előtör rejtekéből a szégyenkező, szorongó kisgyerek, és a »nárcisztikus düh« pusztító erővel seper végig a környezetükön. Egy nárcisztikus vezető mellett az úgynevezett nárcisztikus struktúrák könnyen leuralhatják egy család/szervezet/politikai párt mindennapi működését: ha a valós teljesítmény helyett a dicsekvést és a látszatot értékelik, ha úgymond nem szabad hibázni (vagyis a hibát elismerni) és kritikát megfogalmazni, ha mindent áthat a hazugság és a képmutatás, akkor kezdhetünk gyanakodni, hogy nárcisztikus közegbe kerültünk – és kezdhetjük tervezni az óvatos menekülési útvonalakat, mielőtt ezek a struktúrák a mi lelki egészségünket is tönkre nem teszik.

Egyet kell értenünk Schiffer Andrással abban, hogy a mai politikai élet kifejezetten kedvez a nárcisztikus tendenciáknak – nemcsak Magyarországon, hanem világszerte is. A hagyományos erkölcsi értékek és »fékek« felbomlásával, az egyre polarizáltabb és kiélezettebb politikai vitákban, a tömeg- és közösségi média fénytörésében ne csodálkozzunk azon, hogy újabb és újabb politikai celebek, hamis messiások lépnek a fényre. Csak rajtunk múlik, hogy átlátunk-e a szitán, és hatalmat adunk-e nekik magunk fölött, amit ők – efelől ne legyen kétségünk – maximálisan ki fognak élvezni. Persze elsősorban nem a mi, hanem a saját javukra.”