Nekem az Európa-bajnokság...

2021. június 11. 7:00

Edvi László
Mandiner Sport
Kezdje a napot a Mandiner újonnan induló sportrovatával!

Nekem

az első labdarúgó Európa-bajnokság, amit láttam az 1972-es volt. Akkor még négyes döntőt rendeztek, így az egész esemény négy találkozóból állt. Összesen öt napig tartott. Magyarország elődöntőt játszott, ha Zámbó Sándor nem hagyja ki a 11-est 0-1-nél, akár a „baráti” (akkor még így mondták) Szovjetunió gárdáját is kiüthette volna. Nem tette, így gyerek fejjel két napig bőgtem, és elhatároztam, hogy a döntőben a „mi fiainkat” (akkor még számomra inkább „bácsijainkat”) legyőzők ellen szurkolók. Ezt ügyesen csinálhattam, mert az NSZK válogatottja 3-0-ra megverte a szovjeteket.

Nekem

a legmegdöbbentőbb Eb az 1976-os volt. Amikor a négy találkozó közül egy sem dőlt el 90 perc alatt. Az NSZK kétszer is a hajrában mentette hosszabbításra a mérkőzését, ám „addig járt a kútra, míg eltörött.” A finálét az akkor először rendezett 11-es párbajban bukta el, mert egy Antonin Panenka nevű csehszlovák játékos úgy rúgta a sorsdöntő büntetőt, mint előtte soha, senki. Meg is próbálta levédetni hazája jogvédő hivatalában a mozdulatot, de nem sikerült neki.

Nekem

a legizgalmasabb Eb az 1980-as volt. Nyolcra növelték a végjáték résztvevőinek számát, és nem rendeztek elődöntőt, hanem a csoportgyőztesek rögtön a fináléba kerültek. Így nem csak a selejtezők hoztak nagy küzdelmeket, hanem a két olaszországi kvartettben is minden mozdulat sorsdöntő jelentőséggel bírt. Számomra az volt a legérdekesebb lebonyolítási forma.

Nekem

a legemlékezetesebb egyéni teljesítményt az 1984-es sorozat hozta. A két évvel korábbi vb-n a világot elvarázsoló francia válogatott sztárja, Michel Platini öt találkozón kilenc gólt szerzett. Varázslatos teljesítménnyel vezette csapatát győzelemre. A csoportban mesterhármas Jugoszlávia és Belgium ellen, egy gól Dánia kárára. Az elődöntőben a hosszabbítás utolsó percében győztes találat Portugália ellen, majd vezetőgól a fináléban. Arra a találatra mindenki emlékszik, hisz’ Luis Arconada, spanyol kapus pályafutása legnagyobb potyagólja volt. A legfontosabb pillanatban.

Nekem

a legtöbb sztárt felvonultató az 1988-as volt. A holland Gullit, Rijkaard, van Basten, a német Matthäus, Völler, Klinsmann, az olasz Baresi, Maldini, Vialli, a spanyol Butragueno, az angol Lineker, a dán Schmeichel, M. Laudrup, Lerby, továbbá a szovjet válogatottat erősítő ukrán Belanov és a magyar Rácz László. Csak néhány játékos a legnagyobbak közül! Igazi csillagok háborúja volt, ezek a nevek azoknak is sokat mondanak, akik nem látták őket a pályán. Akik pedig legalább televízión keresztül követhették mozdulataikat, azok még ma is nosztalgiával emlékeznek rájuk.

Nekem

a legdühítőbb az 1992-es torna mezőnye volt. A selejtezőben a dániai 2-0-s győzelmének is köszönhetően csoportgyőztes Jugoszlávia már Svédországban készült a nyolcas döntőre, amikor az ENSZ BT döntése értelmében haza kellett utaznia. A délszláv háború miatt ugyanis teljes embargót hirdetett meg országa ellen, ám felháborító, hogy miért kellett bűnhődniük a többnyire nem is a hazájukban élő sportembereknek! Jugoszlávia helyére a gyorsan összeszedett játékosaival Dánia lépett, mely végig teher nélkül játszva aranyérmes lett. A strandról érkezett válogatott – ahogy az utókor emlékszik rá.

Nekem

a legdrámaibb végjátékot hozó Európa-bajnokság az 1996-os volt. Akkor rendeztek először 16 csapatos végjátékot, és akkor debütált a felnőtt mezőnyben az aranygól – rögtön a döntőben. Oliver Bierhoff, a német válogatott sokadik csatára jött, lőtt és győzött. Sorozatos sérülések miatt került a keretbe, 1-0-s cseh vezetésnél állt be csereként, egyenlített, majd aranygólja után „hirtelen haltak” a csehek. A Német Szövetségi Köztársaság harmadszor ért a kontinens csúcsára, az egyesülés után viszont először.

Nekem

a legszerencsésebb győztest megkoronázó Eb a 2000-es volt. Az akkor a világbajnoki címet birtokló Franciaország a csoportjából egy Hollandia elleni vereséggel lépett tovább. A negyeddöntőben nehezen verte egy góllal Spanyolországot, az elődöntőben hátrányból mentette hosszabbításra a Portugália elleni párharcot. Ott 11-esből szerzett aranygólt. Majd a döntőben már ünnepeltek ellene az olaszok, amikor a 94. percben azon a találkozón is sikerült kiharcolnia a hosszabbítást. Ott pedig ismét aranygóllal tett felkiáltójelet a kérdőjel helyére. Persze a győzelmet nem kell magyarázni, csak a kukacoskodó tanúk felejtésében bízni.

Nekem

(és a világ összes fociszurkolójának) a legmeglepőbb végeredményt a 2004-es hozta. Az ismeretlen focistákból álló Görögország két vereséggel kezdte a selejtezőt (!), majd nyolc mérkőzésen szerzett nyolc góljával kvalifikálta magát a legjobb 16 közé. Ott hat meccsen szerzett újabb hetet, az egyenes kieséses szakasz összes meccsét 1-0-ra nyerve hódította el a trófeát. A győzőket a túlzásokra mindig is hajlamos görög nép az Olümposzra kívánta az isteneik mellé, míg szövetségi kapitánya, a német Otto Rehhagel azt mondta: valószínűleg mától én vagyok az egyetlen ember az országban, aki a buszsávban is vezethet autót.

Nekem

a „legtestközelibb” a 2008-as Eb volt. A bécsi szurkolói zónában az érdekelt csapatok drukkerei mellett mindig felbukkant több száz magyar is. A többnyire csendes osztrák főváros életét rendesen felbolygatta az esemény, szurkolói énekektől volt hangos heteken keresztül az Opera környéke, a Ring, a Práter, a Marienhilferstraße. Nyögte sok ország drukkerének „bús hadát Bécsnek büszke vára”. Folyt a sör, ünnepelt a császári város, a végén pedig a Práter stadionjában Spanyolország.

Nekem

a leggyorsabban elfelejtett a 2012-es volt. Egyértelműen bizonyította, hogy sok a 16 csapat. Egyre jobban teret nyert a célfutball, mindenki, mindent feláldozott a győzelemért. Ez végül Spanyolországnak sikerült, amely remek nevekből álló válogatottal megvédte a Bécsben szerzett címét, ráadásul a két Európa-bajnoki arany között világbajnok is lett. Az illetékesek pedig a „pénz beszél” elv alapján a 16 csapatos mezőnyt még tovább bővítették. Szerencsére.

Így nekem

a legérzelmesebb a legutóbbi, a 2016-os lett. 44 év után ismét magyarokért lehetett lelkesedni. Az a sok szép éj, mely „soha nem érhet véget”. Zengett a „győzedelmi ének” Bordeaux-ban, Marseille-ben, Lyonban és a magyar városokban. Leállt a forgalom, együtt bulizott pincér, villamosvezető, biztonsági őr és jegyellenőr. Sőt, ahogy Deák Bill és Hobo énekelte anno: „a postás, a rendőr, a villanyszerelő, a szomszéd, a gázos és a díjbeszedő, a handlé, a szódás, a képkereskedő, a házmester, a fia és a kéményseprő.” Még csak öt éve volt, de már arra is alig emlékszünk, hogy Portugália lett az aranyérmes, annyira lelkesített minket a magyar válogatott szereplése.

Nekem

az első három Európa-bajnokság csak a történelem-könyvekből, és néhány rossz minőségű tv-felvételből ismert. Nekem a hamarosan kezdődő Európa-bajnokság lesz a 13-ik, amit a televízión keresztül követhetek.

Nekem

és a kollegáimnak jutott a megtiszteltetés, hogy a következő bő négy hétben szubjektív gondolatokat is megfogalmazhatunk erről a hetedhét országra szóló dzsemboriról.

Akit ez érdekel, kezdje a napot a Mandiner újonnan induló sportrovatával!

Összesen 11 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés