Konzervatív sport-e a labdarúgás?
Meg kell-e reformálni a futballt, és ha igen, milyen mértékben? Kell-e nekünk kék lap vagy nagyobb kapu? Mi a jó a nézőknek, a játékosoknak és a bíróknak? Bede Ferenc nemzetközi játékvezetővel beszélgettünk.
Talán a legtetején. Már ha egyáltalán az ilyen értelmezhető.
Különböző korok összehasonlításának egy-egy sportágon belül sincs sokszor értelme, és a sportágak közti méricskélésnek még azonos korban sem nagyon. De Szilágyi Áron zsinórban harmadik olimpiai bajnoki címe túlmutat azon, aminek van értelme.
Szerencsére már csak Magyarországon belül is vannak, akik miatt el lehet azon tanakodni, hogy Szilágyi-e a legnagyobb vívó valaha.
Két szintén kardvívó, Gerevich Aladár hétszeres olimpiai bajnok, míg a tíz évvel később született Kárpáti Rudolf hatszoros. Ugyanők, főként a legeredményesebb magyar olimpikonként Gerevich, elég gyorsan szóba szoktak akkor is jönni, ha a legnagyobb magyar sportolót keressük.
De a vívás mindenek előtt egyéni sportág. Gerevich egyet nyert egyéniben, Kárpáti kettőt. Az, hogy magyar csapat évtizedeken át verhetetlen volt az olimpiákon (1908-tól 1960-ig egyetlen egy vereség csapatban és egyéniben összesen) sokban nekik köszönhető. Nem is az olimpiákon tettek érte a legtöbbet, hanem év közben jelenlétükkel, hogy az akkori közegből olyan csapatot lehessen kiállítani, ami akár az ő hiányukat, vagy gyenge szereplésüket is elbírta volna.
Birodalomépítés, hegemóniateremtés ez, de magán az olimpián csapatban már hatfelé oszlott a felelősség, és egyéniben is más úgy vívni, hogy a saját vereséged esetén is jó eséllyel magyar arany lesz.
Víváson belül az olasz tőrözőnő, Valentina Vezzali, országon és rokonsportágakon belül Papp László ötlik még mindenképp fel. Két zsinórban háromszoros egyéni olimpiai bajnok.
Vezzalival, az egyetlen korábban triplázó vívóval összevetve Áron javára az írható, hogy a női tőr lassabban csordogál, mint a leggyorsabb olimpiai számok egyike, a férfi kard. Vezzali három aranyába itt-ott belefért egy tíz másodperces taktikai, figyelmi vagy önfegyelmi tévelygés, ott ez csak egy-két tust jelent. Áron esetében egy fél asszót, nagyjából az egész olimpiát – jelentett volna. A box épp ilyen kíméletlen, de ott az olimpiai arany inkább az előszobája csak valaminek, a profi szerződéseknek.
Továbbá mind Papp Laci, mind Vezzali aranykorba születtek. Papp Laci Európa-bajnokok, érmesek sorával készülhetett, súlycsoportokkal feljebbről is, lejjebbről is. Valentina Vezzali sosem állt olimpiai dobogón egyedül olaszként. Ezzel szemben Szilágyi Áronon kívül nem nyert magyar kardozó olimpiai meccset, mióta ő elmúlt 14. 17 évesen a sportág legendája ellen csereként fordítva segítette világbajnoki címhez és olimpiai induláshoz a csapatot, majd 22 évesen, Londonban már ő volt az egyetlen, aki kijutott. Itt, a magyar vívás történelmi mélypontján a teljes vívóküldöttség is csupán négy főből állt.
Azóta, az első londoni címe óta, a vívótermek tele vannak, vidéken is, a vívásnak tekintélye van a magyar sporton belül és a magyaroknak a nemzetközi vívóéletben. Ebből következően több fegyvernemben is tényező a csapatunk, 13 vívónk van kint Tokióban, a férfi kardcsapatunk kimondottan aranyesélyes.
Szilágyi Áron végső soron eredményesebb a birodalomépítőknél, és birodalomépítőbb az legeredményesebbeknél. Sokoldalúsága nem csak a páston szembeötlő.
Olyan szintén zseniket, mint Egerszegit, Puskást vagy Kásást még kevésbé lehet összevetni Szilágyival. Az kijelenthető, hogy a vívásnál jegyzettebb sportágaknak nem magyar a valaha volt legnagyobbja. Véleményem szerint az is, hogy a vívásnak igen. Tűrhető ajánlólevél ahhoz, hogy Szilágyit a legnagyobb magyar sportolónak tartsuk.
Kép forrása: MTI/Illyés Tibor