Szabó László: Akár három-öt aranyéremre és több mint tizenöt éremre számítok a tokiói paralimpián

2021. augusztus 24. 1:10
A Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke szerint minden esély megvan arra, hogy nagyon eredményesen szerepeljen a magyar csapat a keddi megnyitóval elrajtoló tokiói paralimpián. Szabó László a Mandinernek beszélt várakozásairól, a magyar csapat legnagyobb reménységeiről és arról, miért tartja fontosnak, hogy fogyatékkal élő sportolók a teljesítményüknek köszönhetően vívják ki a társadalom elismerését. Azt is nyíltan vállalja, hogy kisebbséghez tartozni, legyen ez akár genderalapú, akár fogyatékosságból eredő, még önmagában nem adhat alapot pozitív emberi értékítéletre az adott társadalmi csoporttal kapcsolatban. Az emberi minőség és a teljesítmény számít.

Számtalan vésztjósló előjel előzte meg a tokiói olimpiát és paralimpiát, az előbbi, ugyan szokatlan rendezési körülmények között, de rendben lement. Hogy látja most Tokióban, készen állnak a helyiek a paralimpiára?

Azt szoktuk mondani, hogy minden olimpia remek főpróbája a paralimpiáknak. De a viccet félre téve, ez bizonyos értelemben igaz, hiszen az olimpia idején bizonyos döcögősebben futó szervezési feladatok mindig ki szoktak tisztulni, mire elrajtol a paralimpia.

Itt ugye feleannyi sportoló és feleannyi kisérő van jelen, mint az olimpián, vagyis kisebb a nyomás a szervezőkön.

Nekem is mindössze nettó három órámba telt a leszállástól számítva minden irat, egyészségügyi és vámvizsgálatot is ideértve belépni a szobaajtón. Ez nagyon gördülékenynek számít.

A képen: Koike Juriko tokiói kormányzó (j) beszél a tokiói paralimpiai játékok lángjának meggyújtása alkalmából rendezett ünnepségen. Mellette Tagucsi Aki japán paralimpikon, a fáklyaváltó hivatalos nagykövete. Fotó: MTI/AP/Hiro Komae

Persze óriási a fegyelem, ami a helyi egészségügyi előírásokat illeti, ez stresszhelyzetet jelent mindenkinek, de igyekszünk ezekhez a lehető legfegyelmezettebben alkalmazkodni.

Sokáig úgy tűnt, hogy mégsem lesznek teljesen üresek a lelátók ellentétben az egy hónappal ezelőtti helyzettel.

Két nappal ezelőttig volt egy olyan elképzelés, hogy noha, generálisan nézők nem lehetnek a lelátókon, iskolás csoportokat mégis behoznak majd a nézőtérre.

A cél természetesen az volt, hogy ennek a korosztálynak megmutassák a verseny, és az emberi teljesítmény szépségét a parasportolók esetében is,

hogy rávilágítsanak arra, hogy miként tudnak a fogyatékkal élők is kiteljesedni a sportban, vagyis, hogy nagyobb empátiára és nyitottságra neveljék ezt a generációt a fogyatékkal élők irányába.

Érdekes felvetés mindez, pláne olyan időszakban, amikor az érzékenyítés kérdéskörét szinte kizárólag gender tematikában szokás elővenni bizonyos fősodratú narratívákban. Van már bőven rálátása, hogy a fogyatékkal élők igen nagylétszámú kisebbsége irányában vajon tapasztalható-e már az elfogadásukban előrelépés, akár a riói paralimpia óta, különösen egy olyan társadalmi csoport esetében, amely nem maga választotta a sorsát?

Itt egy olyan kisebbégről beszélünk, amelynek e csoporthoz tartozása – a legobjektívebb és legszeretetteljesebb megközelítésben is – első ránézésre látszik. Van, aki kerekesszékben ül, van, aki fehér bottal, vagy mankóval jár, amputált végtagokkal él, vagy egyéb módon kell, hogy boldoguljon a hétköznapokban és

ezek az emberek, valóban, nem maguk választották a sorsukat, ezt mérte rájuk a Jóisten,

az élet, kinek-kinek hite szerint. Mégis, ezek az emberek nem szeretnék, ha valamilyen kuriózumként, furcsaságként nézne rájuk a többségi társadalom és főleg nem szeretnének sajnálatot látni senkinek a szemében. Ők úgy látják, hogy az a tény, hogy nekik ezzel a hátránnyal kell megküzdeniük, egy tény a sok közül.

A képen: Iván Bence paraúszó, Kiss Péter parakajakos és Illés Fanni paraúszó (b-j) -  van miért mosolyogniuk. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Nyilván nem lényegtelen tény, de nem a döntő tényező. Amikor a parasportolóink elbeszélgetnek a tanulókkal az iskolákban, vagy olykor motivációs előadásokat tartanak üzletembereknek - mert ilyen is van -, akkor épp annak adják tanújelét, hogy ez az előbb említett tény, nem sodorta őket a vesztesek oldalára, hanem van mód arra, hogy ebben az élethelyzetben is kiteljesedjenek, és ebben a sport az egyik legnagyobb potenciállal bíró terület.

A sport által képesek bebizonyítani, hogy fogyatékosnak lenni nem azt jelenti, vesztesnek lenni.

Neves parasportolóink esetében tudom például, hogy sportolóként, a para előtag nélkül beszélnek magukról, ami talán a legjobb út a civilek elfogadása felé is.

Ez így van, de szeretnék rávilágítani azért valamire, amikor kisebbségeket, kisebbségekhez mérünk, és előkerül az esélyegyenlőség kérdése.

Egyetlen parasportolónk sem szeretné, ha az ő megítélésük pusztán a kisebbségi létük tényszerűségéből származna.

Visszatérve a gender kérdésre: én elfogadom, hogy vannak olyan emberek, akiknek a heteroszexualitástól eltérő orientáltsága van, és ilyen csoportba tartozóként definiálja magát, de mélyen elítélem, ha azt szeretnék, hogy pusztán ezek alapján ítélnénk meg őket. És nem azt néznénk, hogy jó emberek, vagy rossz emberek, megtesznek-e mindent saját magukért, a közösségükért, a családjukért, a munkájukért, hanem egyszerűen azt várnák el tőlünk,

hogy pusztán a heteroszexuálistól eltérő szexuális hovatartozásuk deklarációja alapján pozitív megítélés alá essenek. Szerintem ezeknek a mozgalmaknak ez súlyos tévedése,

mert az emberi minőség és a teljesítmény számít.

Térjünk akkor vissza a Rió óta megtett úthoz, sportszakmai értelemben is. Milyen szakmai várakozásokkal tekint a tokiói versenyek elé?

A paralimpián huszonkét sportág szerepel, ebből mi tízben veszünk részt. Ez szép szám és jelentős szélességet ad a parasport hazai bázisának. Harmincnyolc magyar sportoló indul most, ez összességében kevesebb, mint a riói létszám, ennek nem örülök. Sportági mélységekben van hiányérzetem.

A képen: A Magyar Paralimpiai Csapat eskütétele, középen Szabó László, az MPB elnöke (második sor.) Fotó: MTI/Balogh Zoltán

Talán ennél több kvótát is elérhettünk volna, lehet, hogy ebben mi is hibáztunk és persze a pandémiás körülmények sem játszottak igazán a kezünkre az elmúlt másfél évben. De, ez egy erős csapat, amelyet eredményességben az élmezőny aljára várok az éremtáblázat alapján. Úgy látom, hogy öt sportágban bizonyosan fogunk érmet szerezni, és nagyon örülnénk, ha akár ebből hat, vagy hét sportág lehetne. És a konkrétumok:

szerintem komoly esélyeink vannak vívásban, úszásban, asztaliteniszben, kajak-kenuban és atlétikában is. Tizenötnél is több érmet gyűjthetünk, amelyekből akár három-öt arany is lehet a végére.

Konkrét neveket is említene? Kik lehetnek az aranyszállítók?

Atlétikában Ekler Luca, asztaliteniszben Szvitacs Alexa, úszásban Illés Fanni, kajakban Kiss Péter Pál és vívásban Osváth Richárd. Ők az egyéni esélyesek, és mellettük említenünk kell a női vívócsapatot.

A képen: Krajnyák Zsuzsanna paralimpiai ezüstérmes kerekesszékes vívó fényképet készít a magyar csapat tagjairól az olimpiai faluban a tokiói paralimpiai játékok kezdete előtt. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

A parasport társadalmi elfogadottsága az erkölcsi elismeréseken túl legalább ekkora utat kellett hogy bejárjon az anyagi javadalmazást tekintve is. Most hol tart e a folyamat?

Itt három összetevőt kell néznünk. Ebből az egyik a két paralimpia közötti egyesületeknek vagy versenyzőknek jutó állami támogatás mértéke, ebben rohamléptekben haladunk előre. A Gerevich-ösztöndíj rendszerben, vagy akár a saját magunk által létrehozott, fogyatékosokkal foglalkozó edzőket támogató programban, a Halassy Oliver Program (HOP) is nagyon jól haladunk. A második kérdéskör a paralimpiai jutalom kérdése, amely az érmek, vagy a helyezések után jár. Büszkén mondhatom, hogy

a paralimpiai aranyérem az idei év nagyarányú emelésének köszönhetően huszonötmillió forintot ér

és a többi érem és helyezés arányosan kevesebbet a nyolcadik helyig bezárólag.

Ez az ötven százaléka a tokiói aranyérmeknek?

Nos, ez nominálisan az ötven százaléka, igen, de én nem így mérem. Azért sem, mert a jogszabály sem így fogalmaz, vagyis nem a hagyományos aranyérmes jutalmából vezeti le annak az ötven százalékát, hanem külön-külön fogalmazza meg, mennyit ér egy olimpiai arany és egy paralimpiai aranyérem. Ez nem játék a szavakkal, ez végre komoly előrelépés. Ami pedig egészen nagyszerű, az a járadék kérdése, amely a parasportoló harmincötödik életéve után jár, amely fillérre pontosan ugyanannyi az olimpiai érmesek és edzőik esetében, mint a paralimpikonoknál.

 

A nyitóképen: Pásztory Dóra kétszeres paralimpiai bajnok úszó (k), miután átvette a Halassy Olivér-díjat a tokiói paralimpián versenyző magyar csapat tagjainak eskütételi ünnepségén Budapesten, mellette Szabó Tünde, az Emberi Erőforrások Minisztériumának sportért felelős államtitkára és  Szabó László, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke. Fotó: MTI/Balogh Zoltán

Összesen 7 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés