Kemény és Mocsai Szókratész nyomában: beszélgetve tanítottak

2021. szeptember 21. 12:22
Mezei Dániel
Aki kicsit is jártas a sportban tudja, hogy a magyar eredményesség és nemzetközi hírnév a tradicionális sportágaknak köszönhető. Azt azonban talán kevesebben látják át, hogy ezek a sportágak tulajdonképpen kiemelkedő műhelyek, amelyek évtizedről-évtizedre kinevelnek egy-egy, vagy éppen több edzőnagyságot. Olyan szakembereket, akik bajnokokat és sztárokat adnak a hazai sportéletnek és főképp miattuk fiatalok ezrei kezdenek sportolni. Ők a forrás. A tudás és a lelkesedés belőlük fakad. Egy különleges szakmai randevú nyomába eredtünk a IV. Sport és Innováció Konferencián, ahol leült egymással és két másik, szintén kiemelkedő tudású sportszakemberrel beszélgetni a hazai sportélet elmúlt évtizedeinek két maghatározó szakembere, Mocsai Lajos és Kemény Dénes.

Mezei Dániel írása a Mandiner Sporton

A legnagyobb szakemberek mindig is a legnevesebb innovátorok voltak

A beszélgetésre a IV. Sport és Innováció Konferencián került sor, amelyet a Testnevelési Egyetem és a Nemzeti Kézilabda Akadémia közösen rendezett, két helyszínen, három napon át és majd 300, de összességében volt, hogy 400 érdeklődő előtt. Lehetne még sorolni az országokat, a résztvevőket, a nagy neveket, de maradjunk a kiindulópontnál. Nem mintha nem lett volna számos érdekes szekció, kerekasztal-beszélgetés, vagy csak szimplán beszélgetés a Budapesten és Balatonbogláron rendezett eseményen, hanem azért, mert a Mesterek szerepe mindig is meghatározta a magyar sportélet eredményességét.

Bay Béla, Sebes Gusztáv, Guttmann Béla, Baróti Lajos, Gyarmati Dezső, Papp Laci, Hegedűs Csaba, Fábiánné Rozsnyói Katalin és még sorolhatnánk.

A nagy mesterek általában maguk testesítették meg a tekintélyt, a tudást és az innovációt. Mertek változtatni, új nézőpontot hozni, kibírták az írigységet, a kicsinyességet és tudatosan – vagy éppen ösztönösen – alkalmaztak egészen új edzéselméleti, lélektani, adott esetben innovatív technikai, stratégiai megoldásokat.

Éppen ezért, amikor leül egy asztalhoz Mocsai Lajos, Kemény Dénes, Sós Csaba és Wladár Sándor,

akkor talán meg lehet állni egy pillanatra. Vagy legalábbis illene. Anélkül, hogy bárki megsértődne, hogy nem róluk beszélünk. Mocsai minden idők legeredményesebb magyar kézilabdaedzője, Kemény Dénes háromszor vezette olimpiai aranyéremig a magyar vízilabda-válogatottat, Sós Csaba egy hihetetlen magyar úszóedzői tradíció egyik fő éltetője, Wladár Sándor pedig olimpia bajnok úszó, sportvezető, akinek – ahogy a többieknek is – markáns véleménye van, amit érdemes meghallgatni.

Balról jobbra Mocsai Lajos, Sós Csaba, Kemény Dénes, Wladár Sándor, Mezei Dániel és Máté Pál. Fotó: NEKA és TE sajtó

Ők cseréltek eszmét az olimpiai mozgalom időszerű kérdéseiről és egy kicsit a magyar sport 2021-es „keresztmetszetéről” is Balatonbogláron, a NEKA-n, egy kellemes kora őszi estén Máté Pál és a cikkszerző moderálásában.

A műsorvezetők, televíziós és kommunikációs szakembereként a tokiói olimpia megrendezése mentén, a koronavírus-járvány kapcsán kialakult helyzetet elemezve próbáltak választ kapni arra,

mit hozott az olimpia a magyar sportnak, miért tudott ennyire eredményesen szerepelni a magyar küldöttség a minden idők egyik legnehezebb körülményei között megtartott tokiói játékokon?

Mert, ha csak az érmek és helyezések számából indulunk ki, nagyot fordult a világ a magyar sporttal öt év alatt. Több érem, értékes helyezések és olyan sportágakban is kiemelkedő eredmények, amelyekben a magyarok nem szoktak csillogni. Azt már megszoktuk, hogy vannak világnagyságaink, akik a szemünk előtt válnak végképp legendává, gondolva itt Kozák Danutára és Szilágyi Áronra. De ki gondolta volna, hogy a világon szinte mindenhol hihetetlenül népszerű triatlonban Bicsák Bence lehet olimpiai hetedik, Vas Kata Blanka hegyikerékpárban negyedik, vitorlázásban pedig lesz második helyezett sportolónk? Mondjuk ez utóbbi várható volt, mert Berecz Zsombor hajóosztálya sztárja, de a többiek csak jöttek, láttak és szinte győztek. Azonban ezt már sokan leírták, elemezték, de arra a kérdésre talán kevesebb válasz született, hogy miért? Főképp olyanoktól, akik azért láttak már ezt-azt a magyar sport csillagokkal teli égboltján. Sőt, fel is pattintottak oda pár csillagot.

A felvetésre több felől forgatták a választ Kemény Dénesék, és végül

három olyan következtetés született, amely talán továbbgondolásra érdemes és a közbeszédben is feljebb lehetne emelni, vállalva annak minden következményét.

A kormány pandémia alatti hozzáállása nélkül nem ment volna

Egyrészt a vendégek szemlátomást egyetértettek abban – a számítás legcsekélyebb jele nélkül –, hogy az eredményesség nagyrészt a magyar kormány pandémiai alatti hozzáállásának és támogatásának volt köszönhető. A versenyzési és edzési lehetőségek biztosítása, az oltások korai megléte, a nemzetközi események és edzőtáborok szigorú körülmények közötti megtartása – egy vagyonért – mind-mind jelentős mértékben segítették a tokiói eredményességet. Wladár Sándor, mint szövetségi elnök ezt nagyon egyszerűen úgy fogalmazta meg, hogy minden hízelgés és dörgölődzés nélkül köszönet jár ezért. Ehhez nehéz bármit is hozzátenni, esetleg azt, hogy amikor a grundon gyerekként gólt lőttem, akkor roppant mód meglepődtem volna, ha az ellenfél mezét letépve kiszalad a ketrec mellett álló lányok elé és ünnepelni kezd. Helyettem… Mert a sportriporteri szleng azt mondatja velünk, hogy mi nyertünk, de azért józanabb pillanatban mindenki tudja, hogy ez nem igaz. Ők nyertek, esetleg nekem is.

A magyar habitus

A másik gondolatot és választ Mocsai Lajos pendített meg, amelyhez mások is csatlakoztak, ez pedig a habitus. A magyar sportlói alkat, ha van ilyen, a korábbi sikeres edző szerint nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy igen sikeres olimpiáról beszélhetünk. A Testnevelési Egyetem kuratóriumi elnöke úgy vélte,

a magyar sportolók jelentős részében megvan az a hozzáállás, amely talán kiemelkedő versenyzői alkatként jellemezhető.

Képesek vagyunk nehéz helyzetben koncentráltabban, összeszedettebben versenyezni, ami komoly előnyt jelent egy olyan olimpián, ahol a körülmények a korábbi versenyekhez nehezen hasonlíthatók. Mert bárki bármit mond: sokakban lehetett veszélyérzet, sok volt a kényelmetlenség, kezdve a bezártsággal, folytatva a folyamatos COVID-szűrésekkel és a japánok elképesztő mániáival.

A képen: Kemény Dénes. Fotó: NEKA és TE sajtó

Vannak, akik sportpszichológussal dolgozva próbálják leküzdeni mindezt, a magyar sportolók azonban emellett lehet, hogy még alkatilag is jobban bírták az olimpia – hogy is fogalmazzunk – újszerűségét. Nem kell ezt tovább ragozni, valóban volt egy olyan kinézete a szereplésnek, hogy nekünk most jobban megy. Még úgy is, hogy több esetben volt peches egy-egy kiemelkedő tehetségű sportolónk.   

A harmadik megközelítés pedig a pénz vitathatatlan jelenlétével és a létesítményhelyzettel volt kapcsolatos.

Egyértelmű, hogy a sportban az elmúlt tíz évben rengeteget javultak a körülmények Magyarországon. Evidencia, hogy a magyar élsportolók emiatt a felkészülés során előnyben vannak, ahogy az is, hogy a tehetségek egyre nagyobb számban kapnak világszínvonalú, vagy ahhoz közelítő tehetséggondozást. Sós Csaba ezt úgy összegezte, most már nem lehet másokra mutogatni, mert az eredmény elérése csak rajtunk múlik. Szerencsére ezt sokan így látják.

Mocsai Lajos azonban azt is kiemelte, hogy „nem sok pénz van a magyar sportban, hanem végre van pénz”, ami óriási különbség.

Ötven év hátrány

50 év hátrányát kellett, kell ledolgozni, ami nem könnyű feladat, de talán sikerült. Most azonban egy új szemléletre, hozzáállásra van szükség, hangzott el. Nevezetesen olyanra, amely képes a rendszert működtetve, saját lábra állva a magyar sportot „átvinni a túlsó partra”. Nem lehet elvárni, hogy az állam hosszú éveken keresztül fenntartja majd ezt a támogatási színvonalat.

A képen: Mocsai Lajos. Fotó: NEKA és TE sajtó

Sós Csaba és Wladár Sándor a beszélgetés során a magyar sport Tokió előtti helyzetét remekül jellemezve két gondolatban foglalták össze az idei hazai sportvalóságot. Sós professzor szerint

a Magyar Úszó Szövetségnek Fair Play-díjat kellene kapnia azért, hogy az egész világ a mi uszodánkban és az általunk rendezett versenyeken készült fel az olimpiára

és az itt lévők közül többen így kerültek a magyar úszók elé a tokiói befutónál. Wladár Sándor a díjjal egyetértett, elméletben, mert rögvest megfogadta, hogy ilyenre többet nem lesz példa, „amíg elnök vagyok, biztos, hogy nem.”

Így jönnek mennek a Fair Play-díjak egy röpke beszélgetés alatt.

Azonban az egyórás eszmecsere végén akadt még egy gondolat, ami említést érdemlő. Ez pedig a hazai nemzetközi versenyrendezés, amelynek fontosságát a beszélgetésben résztvevők közül talán senki sem vitatta, csupán az fogalmazódott meg kérdésként, elég súlyos kérdésként, hogy mely sportágakban van erre valóban szükség? Úgy, hogy az a magyar sport, a közönség és a fiatalok érdekeit szolgálja.

Ilyen mély lélegzetet azonban most ne vegyünk. Mélyvíz, csak úszni tudóknak. Szóval mindez legyen egy másik kerekasztal vagy éppen cikk témája.

A nyitóképen: Balról jobbra Mocsai Lajos, Sós Csaba, Kemény Dénes, Wladár Sándor, Mezei Dániel és Máté Pál. Fotó: NEKA és TE sajtó

Összesen 5 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés