Súlyos kérdések – a hatalmas pofonok világában

2021. november 11. 16:45
Miért kellett annyira a vérfrissítés a nehézsúlyban? Ki a nagyobb, Ali vagy Tyson? Miért nincs komoly magyar nehézsúlyú ökölvívó és egyáltalán miért a nehézsúly a legfontosabb?

Topor Csaba elemzése a Mandiner Sporton

Eredmény nélkül zártak a magyarok az ökölvívó világbajnokságon

Olvasom a híreket a belgrádi amatőr ökölvívó világbajnokságról, nézem amint Roy Jones Junior megnyitja az 1978 után újra Szerbiába költözött eseményt, felidézem a régi (nem is olyan régi) emlékeimet, amikor a magyar ökölvívás (hadd hívjam mostantól boksznak) egyre csökkenő lendülettel ugyan, de mindig adott okot, s indokot szurkolni, izgulni, reménykedni, örülni.

Pár nap elteltével – még bőven nem ért véget az esemény – már nincs kinek szurkolni, nincs miért izgulni, nincs miben reménykedni.

A magyar ökölvívó válogatott érem, de ami még fontosabb, az érem esélye nélkül zárja a szomszédban tett látogatást,

s ami marad, az az elmúlt évek rossz emléke és némi reményvesztettség, hogy vajon most mi lesz?

Magyarok a nehézsúlyban

Jóllehet a magyar ökölvívást említve százból kilencvenkilenc embernek bizonyosan Papp László neve ugrik be elsőként, a sportág egészen a kétezres évek elejéig rendre szállított nemzetközileg is kiemelkedő sportolókat. Összesen 8 olimpiai bajnokunk, további 9 olimpiai érmesünk, 2 amatőr világbajnokunk (Kovács „Kokó István” és Erdei „Madár” Zsolt), további 6 világbajnoki érmesünk, többtucatnyi Európa-bajnoki érmesünk mellett még a profik közötti is akadt 5 világbajnokunk (Kokó és Madár mellett Balzsay Károly, Kótai Mihály és Nagy János. Mégis, nehézsúlyban hazánkban alig volt igazán jelentős ökölvívó – Lévai István, Bene László, Somody Ferenc vagy Alvics Gyula, esetleg a Tyson elleni mérkőzése kapcsán, majd később Bunyós Pityu-ként a mulatós zene sztárjaként ismertté vált Szikora István nevén kívül nemigen találunk olyat, aki valóban nemzetközi szinten is jelentős karriert futott volna be a „királykategóriában”.

A képen: Egy pillanat a múltból, amelyen Erdei Zsolt nyolcadik alkalommal védte meg címét a Boksz Világszervezet (WBO) félnehézsúlyú világbajnokaként (j), miután technikai KO-val, a 11. menetben legyőzte az amerikai George Blades-et a budapesti Syma Sport- és Rendezvényközpontban. Fotó: MTI/Földi Imre

Rosszra emlékezni pedig nem jó, ezért én is inkább a könnyebb utat választom, felidézem a nem is olyan régi, lényegesen derűsebb eseményeket, kettőt is. Szeptember végén és október elején két nehézsúlyú mérkőzés hozta lázba a világot, és mindkettő a szívemnek oly kedvesen alakult és oly kellemes eredménnyel zárult – , de ami ennél fontosabb, a két mérkőzés maga is visszahozta a reményt, hogy a nehézsúly, a profi csúcskategóriája nem halt meg, sőt, talán hamarosan újra régi fényében tündököl.

Szeptember 26-án Oleksandr Usyk tartott mesterkurzust az egyszerre négy világbajnoki szervezet övét magáénak tudó (ez is megér egy misét) Anthony Joshua ellen, majd alig két héttel később a Cigánykirály, azaz

Tyson Fury mutatta meg a világnak Deontay Wilder ellen, hogy mi a különbség az atléta és a született bokszoló között.
A képen: Deontay Wildern, az Ökölvívó Világtanács, a WBC veretlen világbajnoka (j) és kihívója, Tyson Fury brit profi nehézsúlyú ökölvívó küzd a szorítóban a WBC nehézsúlyú bajnoki címéért kiírt mérkőzésen a Las Vegas-i Garden Arénában 2020. február 22-én. Tyson Fury a hetedik menetben technikai KO-val legyőzte Wildert. Fotó: MTI/EPA/Etienne Laurent

Emlékszem, szinte rettegtem, hogy a két, csodálatos felépítésű – szebbet faragni/festeni sem lehet –, tökéletességében is mérhetetlenül unalmas és darabos, három alapszínnel festő űberatléta végül a jó klicskói utat járva bedarálja az ukránt és a britet, ám csalatkoznom kellett, előbb Usyk, majd Fury mentette meg a hosszú évek óta, a maga funkcionális célszerűségében haldokló királykategóriát.

Győzött a technika, a képzettség, a kreativitás, a szív, végre nem volt elég egy Dolph Lundgren mintájára felprogramozott gép

(fiatalabbak kérem tisztelettel megnézni a Rocky III.-at), hogy tönkre tegye (tovább erodálja?) a nehézsúly renoméját.

S nyilván a lelkesedés szülte lendület arra késztet, hogy számot vessek, vajon nem vagyok-e igazságtalan, amikor fintorgok azon a több mint tíz éven, ami számomra oly unalmasan telt?

Erről (is) szól ez az írás, egy közös emlékezésre invitálom a Kedves Olvasót, idézzük fel együtt a nehézsúly történetét, annak legszebb, legfényesebb korszakait és ki-ki döntse el, melyikre emlékszik vissza legszívesebben!

A boksz története röviden

A boksz az első sportok egyike az emberiség történetében – időszámításunk előtt 3000 környékén az ókori Egyiptomból már vannak hiteles leletek róla. A hetedik Olimpiai játékokon már bemutatkozott. Igaz, akkor még bőrből készült tangával védték a bokszolók kezeit a sérülésektől. Később a rómaiak adoptálták a sportot, a bőr tangát pedig fémmel (igen, fémmel) borított kesztyűre cserélték, de a véres gladiátor harcokhoz szokott közönséget is ki kellett szolgálni ugye – nem véletlen, hogy az akkori ökölvívó mérkőzések általában súlyos sérülésekkel, nem ritkán halállal végződtek. Ez a véres változat a Római Birodalommal együtt indult hanyatlásnak, hogy aztán a XVII. századi Angliában szülessen újjá, immár sokkal szervezettebb keretek között, öt különböző súlycsoportba terelve az atlétákat. Igaz a britek sem mentek a szomszédba egy kis vérfürdőért, a puszta kezes mérkőzések, az úgynevezett „prizefight”-ok gyakran emlékeztettek inkább egy mészárszékre, mintsem sporteseményre.A XIX. század végére a boksz kilépett az illegalitásból és az egyre szofisztikáltabbá váló keretrendszer 17 különböző súlycsoportot „termelt” ki magából, melyek közül a kezdetektől fogva a nehézsúly bírt a legnagyobb presztízzsel, melyben bárki, méret és súlyra való tekintet nélkül megmérettethette magát.

A kezdetek, bemelegítés, a közönség elfoglalja helyét a lelátón

Az 1910-es évek végétől egészen az 1930-as évek derekáig tartó időszak volt az első valóban profi korszak a nehézsúlyban. Olyan bajnokok neve fémjelezte ezt az időszakot, mint Jack Dempsey, Gene Tunney, Jack Sharkey, és Harry Wills.

Az ezt követő évtizedek alapozták meg a nagy nehézsúlyú bajnokok hírnevét, ekkor alakultak ki a különböző szövetségek, ekkor robbant be a köztudatba Joe Louis és Max Schmeling. Előbbi azóta is rendszeresen szerepel szinte minden „valaha élt legnagyobb… kezdetű listán.

A negyvenes évek közepét maximálisan uralta az a bokszoló, akit sokan, eredményei alapján nem minden alap nélkül tartanak a valaha élt legnagyobbnak.

Rocky Marciano máig az egyetlen nehézsúlyú világbajnok, aki veretlenül vonult vissza. 

Ettől függetlenül ez az időszak messze nem bővelkedett olyan izgalmakban, kiélezett csatákban és párharcokban, mint a későbbiek.

A képen: Muhammad Ali (Cassius Clay) befejező balegyenese, amivel az 5. menetben kiütötte kihívóját: Jean Pierre Coopman belga ökölvívót a hivatásos nehézsúlyú mérkőzés 5. menetében. Fotó: (MTI/UPI )

Első menet: a fénykor, a közönség egy emberként tombol, a fél lelátó talpon

A hatvanas-hetvenes évek jelentették az első igazi fénykorát a profi boksznak, azon belül is a nehézsúlynak. Még bokszol Sonny Liston és Floyd Patterson, nem is akárhogyan, az ő trónjukra törve robbant be a sportág első egyetemes szupersztárja Cassius Clay (vagyis Muhammad Ali) és Joe Frazier, hozzájuk csatlakozik George Foreman és Ken Norton.  Ekkorra tehetőek az első klasszikus párharcok, az Ali-Frazier, Ali-Norton mérkőzéseket immár világszerte közvetítik. Sokan vélik úgy, hogy innentől a nehézsúly tartós lejmenetbe kerül.

A képen: George FOREMAN korábbi nehézsúlyú világbajnok amerikai öklöző megérkezik az ukrán Vlagyimir Klicsko és a brit David Haye összecsapására a hamburgi Imtech-Arenában 2011. július 2-án. A négy világbajnoki címért kiírt, 12 menetes mérkőzést Klicsko nyerte pontozással, így a Nemzetközi Bokszföderáció (IBF), a Boksz Világszervezet (WBO) és a Nemzetközi Bokszszervezet (IBO) nehézsúlyú világbajnoki címe mellé megszerezte a Boksz Világszövetség (WBA) nehézsúlyú bajnoki címét is. Fotó: (MTI/EPA/Marcus Brandt)

Második menet: a szélcsend, a publikum fele a büfében

A Larry Holmes nevével fémjelzett, több mint tíz év annak ellenére visszalépés, hogy Holmes valóban hatalmas sportoló és bajnok volt. Az egyetlen ma is élő bokszoló, aki legyőzte Alit, nem mellesleg majdnem beállította Marciano veretlenségi rekordját, ám 1995-ben egy teljesen váratlan vereség Michael Spinks ellen nemcsak a szériát, de Holmes karrierét is rövidre zárta. Ám ez a korszak nem termelt ki másik, igazán jelentős, érdekes, izgalmas vagy fontos bajnokot, az érdeklődés is alaposan megcsappant a nehézsúlyú címmérkőzések iránt. Úgy tűnt, rossz idők jönnek. Mekkorát tévedtünk!

Ki a valaha élt legnagyobb?

Ez az a kérdés, ami rendre felmerül, mégis felesleges, de minimum vitatható. Egyrészt a bokszolók átlagos súlya az évtizedek alatt hihetetlenül megnövekedett – ma Muhammad Ali, Mike Tyson, de még Evander Holyfield sem számítana igazi szupernehézsúlyúnak. Így az összehasonlításuk sem áll meg igazából a lábán. Nyilván csupán az eredményekre, számokra sem hagyatkozhatunk, egy sportoló egyetemes jelentőségét számos egyéb tényező is meghatározza – gondolok itt a sportágra, globálisan a sportra, a sajtóra, a társadalomra gyakorolt hatásukra. Hogyan is hasonlíthatnánk össze Vlagyimir Klicskó eredményeit és címvédéseit Muhammad Ali, a feketék egyenjogúságáért, az emberiség egyetemes jogaiért folytatott harcával? Mennyivel adott többet a sportágnak a klinikai tisztaságú, makulátlan Lennox Lewis, mint a tömegeket rocksztárként extázisba kergető Mike Tyson? Vajon többet ér-e a darabos, faék egyszerűségű bunyóval, veretlenül visszavonuló Rocky Marciano teljesítménye, mint a minimum három generációt átívelő, bokszolók milliói számára példaképpé váló George Foreman, aki joviális, grillsütőket hirdető nagypapaként közben félholtra verte az épp Holyfield-et legyőző Michael Moorert? Ez, mint a legtöbb sportban, örök vita marad – ízlés, nézőpont, viszonyítás kérdése, kit tartunk a legjobbnak.

Harmadik menet: a második fénykor, teltház, mindenki talpon, a büfé kiürült

1985-ben Albany városában ringbe lépett egy mindössze 18 éves, a nehézsúlyban kimondottan aprónak számító kölyök. Ha már ott volt, az első menetben kiütötte ellenfelét, Hector Mercedest. Egy év leforgása alatt tizenöt (igen, tizenöt!) mérkőzést vívott és nyert meg.

Megérkezett Mike Tyson és a profi boksz újjászületett. Tyson újra definiálta a sportágat, miközben olyan hatalmasságokkal osztozott a színpadon, mint Lennox Lewis, Evander Holyfield, Riddick Bowe vagy Ray Mercer.

Lennox Lewis ugyan a kétezres évek elejéig kihúzta, ám ez a korszak – köszönhetően egy ukrán testvérpárnak – hamarosan véget ért…

A képen: Az amerikai Mike Tyson (b) akcióban.. Fotó: (MTI/EPA/TANNEN MAURY)

Negyedik menet: hanyatlás, a nézők meccs közben szépen-lassan elszivárognak

Valószínűleg erős túlzás, talán igazságtalan is hanyatlásnak aposztrofálni a két Klicskó érkezésével kezdődő korszakot, ám tény, nincs olyan jelentős szaklap vagy szakember, aki ne ekképpen élte volna meg az egészen a 2010-es évek közepéig tartó időszakot.

Igen, a két Klicskó valóban hihetetlen módon uralta a nehézsúlyt,

igen, tökéletesre csiszolt, patikamérlegen kimért bunyójukra nem volt válasza senkinek, ám a mérkőzések, s maga a súlycsoport is szépen, lassan unalomba fulladt, ahol olyan nevek bukkantak fel évről-évre, mint Chris Byrd, John Ruiz, James Toney, Alexander Povetkin, Tomasz Adamek, Ruslan Chagaev, Samuel Peter vagy Kubrat Pulev.

A képen: A címvédő ukrán Vladimir Klicsko (b) és a brit Tyson Fury a Nemzetközi Ökölvívó-szövetség (IBF), az Ökölvívó Világszervezet (WBO), az Ökölvívó Világszövetség (WBA) és a Nemzetközi Ökölvívó Szervezet (IBO) profi nehézsúlyú bajnoki címéért rendezett bokszmérkőzésen a németországi Düsseldorf Esprit Arénájában 2015. november 28-án. Fury egyhangú pontozással győzött. Fotó: MTI/EPA/Rolf Vennenbernd

Ötödik menet: újjászületés, jegyek elővételben kaphatók, a legjobb helyek elkeltek

És igen, ezek után, és talán épp ennek köszönhetően éledt fel a remény a sportág szerelmeseiben, amikor megjelent Fury, s vele együtt egyszerre vagy harmincöt szín a palettán. A klicskói példán felbuzdulva persze jelenkorunk is kitermelt jónéhány „tökéletes katonát”, köztük a bevezetőben is említett Joshuát és Wildert, ám közben végre teret nyertek olyanok is, akik valami mást, másként akartak, s értek el. Ki ne emlékezne a megtévesztően pohos, kölyökképű Andy Ruiz Jr. Joshua elleni bombasztikus győzelmére, Uszik (Usyk) elképesztő technikai képzettségére és középsúlyúakat megszégyenítő lábmunkájára, Tyson Fury „láthatatlan”, értelmezhetetlen elhajlásaira, ring-intelligenciájára? Újra van miért és kiért rajongani és jelenleg ez a legtöbb, amit az ember kívánhat.

És ez a „legtöbb” nem is olyan kevés.

A nyitóképen: Tyson Fury brit ökölvívó, a Bokszvilágtanács, a WBC világbajnoka (b) küzd az amerikai Deontay Wilderrel a Las Vegas-i T-Mobile Arénában tartott nehézsúlyú profi ökölvivő világbajnoki címmeccsen 2021. október 9-én. Fury ismét legyőzte Deontay Wildert és megtartotta a WBC világbajnoki övét. Fotó: MTI/EPA/Etienne Laurent

***

Önök szerint ki a valaha élt legnagyobb alakja a nehézsúlyú profi ökölvívás történetének?

Írják meg véleményüket kommentben!

 

Összesen 24 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés