Mandiner Exkluzív

Magyar állampolgárságért folyamodik a világ egyik legnagyobb kerékpáros legendája – Stephen Roche, aki az Év Sportolója Gála ma esti díszvendége

2022. január 5. 22:17
Magyar felesége, Csilla asszony révén, de ír létére nagyon közel érzi magához a magyarok lelkületét Stephen Roche, az országúti kerékpározás egyik élő legendája. A sportág legtökéletesebb évét rakta össze 1987-ben, amikor megcsinálta a Triple Crown-t, azaz megnyerte a két legnagyobb háromhetes körverseny, a Giro d’Italia és a Tour de France mellett a világbajnoki címet is. Ilyenre az azóta eltelt harmincöt évben senki nem volt képes. Az M4 Sport - Az Év Sportolója gála díszvendége lesz ma este a Nemzeti Színházban, s díjátadói feladatairól is kérdeztük a Mandinernek adott interjújában.

Balázs Boldizsár és Csisztu Zsuzsa írása

Stephen Roche és a magyar állampolgárság

Valóban magyar állampolgárságért folyamodik egy ekkora sportoló ikon, mint Ön? 

Igen, a feleségem, Csilla révén már évek óta ismerkedem a magyar kultúrával és mi több, a Balaton mellett kialakítottunk egy kis bázist is magunknak, noha Dél-Franciaországban élünk. A hazám, Írország és Magyarország között létezik a kettős állampolgárság intézménye, úgyhogy igen,

szeretnék mielőbb hivatalosan is ehhez a csodálatos országhoz tartozni, amelynek jegyei, az emberek melegszívűsége, barátságossága oly közel áll hozzám.

Mivel idén Magyarországon rendezik a Giro d'Italia három nyitó szakaszát is, az úgynevezett Nagy Rajtot, mostantól talán már a kerékpársport és a kerékpáros életmód iránti elkötelezettsége is egyre erősebb lesz a magyaroknak, és én is azon dolgozom, hogy ezt a nagyszerű sportot népszerűsítsem. Azzal, hogy Valter Attila tavaly olyan kitűnően szerepelt a Girón, új perspektívába helyezte a sportágat.

A képen: Stephen Roche interjút ad a Mandiner Sportnak. Fotó: Ficsor Márton / Mandiner

Nem is véletlen, hogy az év magyar férfi sportolóinak tizes listáján természetesen ott volt a Giro d’Italián rózsaszín trikóig jutó Attila, a legjobb három közé azonban már nem került be. Meglepő ez? Fontos?

Ezeknél a díjaknál nem is a végeredmény számít, sokkal inkább az, hogy az emberek beszéljenek a kiemelkedő teljesítményekről. A kerékpár esetében főképp azért, hogy egyre több magyar gyerek lássa maga előtt az utat akár a kerékpáros világ csúcsáig is. Ugyanakkor

az Év Sportpillanatai között még most is díjra esélyes Attila és ez is azt mutatja, hogy embereket megszólította az ő személyes sikere,

és kezdik elhinni, hogy a "csúcstámadás" egy ilyen kicsi országból is sikerülhet.  

Mint a szlovénoknál, kolumbiaiaknál mostanában?

Igen. Ez nagyon jót tesz a sportágnak, nem csak hollandok, belgák, franciák, spanyolok és olaszok versengenek a nagy címekért, legendás trikókért. Ennek a minden eddiginél mélyebb mezőnynek vannak hátulütői is: ma már egy 23 éves versenyző, szinte öregnek számít, hiszen a szlovén csodagyerek, Tadej Pogacar ennyi idősen már kétszeres Tour de France-győztes volt. Ha eddig a korig nincs valami komolyabb dobásod, inkább leigazolnak helyetted öt tinédzsert, hátha belenyúlnak az új Pogacarba.

Ezt nem ellensúlyozza a versenytapasztalat?

Nem teljesen.

Manapság már a rádión hozzák meg és mondják a füledre a stratégiai döntéseket; kevesebb orr kell a versenyhez.

A fiatal izomrostok viszont pótolhatatlanok.

Modern elbutulás, humánrobotizáció?

Azért nem. Ezek a mai srácok igazi régivágású versenyzők. Olyanok, mint mi: csak a győzelem számít. A köztes évtizedekben kicsit más volt a mentalitás, egy-egy szép top tizes eredményt is nagyra becsültek, ha sok ranglistapontot meg koefficienst hozott. Én ezt nem értettem soha.

Azért versenyzünk, hogy nyerjünk. A maiak végre újra ilyenek.

Az a tapasztalatom, hogy ha kimondod, hogy nyerni jöttél, olyan lehetőségeket is meglátsz hozzá, amiket máskülönben nem – pedig azok szinte mindig ott vannak.

Ami viszont nem változott eddig sem, mostanra sem: a visszavonulás oka. Amikor a versenyzőbe bebújik a félelem, ha már zavarja, ha élesen közel jönnek hozzá a mezőnyben, ha ott kattog a fejében egy lejtmenetben, hogy mi van ha jön egy tócsa vagy kavicsok a következő kanyarban – akkor rövidesen abba fogja hagyni. Amint az embernek családja van, a felelősségérzete megnő. Az pedig komoly helyezésekbe kerül a versenyben.

A képen: Stephen Roche az 1987-es Tour de France 19. szakaszgyőzelme után. Fotó: PASCAL PAVANI / AFP

Öné az egyik legnagyszerűbb év az országúti kerékpár történetében egy káprázatos tripla koronával, ahogy a sportágban mondják. Nálunk is lesz egy történelmi triplázó ma este a férfi kategória jelöltjei között, Szilágyi Áron személyében; el tudja mesélni nekünk az 1987-es tripláján keresztül, mi kell egy történelmi tetthez?

Az első nagy címedet rettenetesen nehéz megnyerni, és általában a teljes közeg ellen acsarkodva berobbanni nem is lehet. Bringában egyetlen segítőd sem nyerheti meg neked a versenyt – de ha egy valaki nagyon utál, elveszejthet: ha nem bánja, hogy ő kipurcan, olyan tempót mehet egy riválisodnak, amit sosem hozol már be. Nekem a Giro-győzelmem egy háború volt, mivel egy olaszt kellett megvernem, aki azt hitte, elárultam.

Tíz napon keresztül lökdöstek, köpdöstek és vörösborral öntöttek le az olasz szurkolók, testőrök vigyáztak rám álmomban, a masszőröm főzött rám, hogy meg ne mérgezzenek,

és külön figyelnem kellett mindenkire, aki a bringámhoz nyúlt. De a mezőnynek nem volt velem baja, fair csatában nyertem.

Hogy nyerte a másodikat, a Tour de Francet?

Ha megvan az első nagy címed, van egy fontos előnyöd. Akkor sincs semmi, ha nem nyersz már többet. És

ha nem akarod túlságosan, mániákusan a győzelmet, akkor meglátod a lehetőséget, ami mindig adódik.

Én a Giro d’Italia-győzelmem után odafigyeltem arra, hogy három héttel később, a Tour de France elején odarakjam a nyitószakaszt keményen. Senkinek eszébe se jusson, hogy nem bírom már, hogy csak belenyúltam a Girón. Utána óvatosnak kellett lennem, ezek a három hetes versenyek nagyon sokat kivesznek belőled. Utazgattam a mezőnyben, és vártam, amikor lecsaphatunk.

A képen: Stephen Roche az 1987-es Tour de France 20. szakasza után. Fotó: STRINGER / AFP

Minden szakasz előtt órákat görnyedezünk a térkép felett, nézegetjük az útvonalat. Egyszer kiszúrtuk, hogy egy útszűkületben lesz majd az ételes frissítőpont. Ha ott valami felbolydulás van, mindenki beszorul. Csakhogy nekünk is lassítani kell, felvenni az ételt, máskülönben eléhezünk.

Kitaláltuk a csapattal, hogy megtömjük a zsebeinket, még a vizes kulcsainkat is kajával, hogy észrevétlen minél több legyen nálunk már előre.

Majd amikor jött a frissítőpont, és mindenki lassított: meghúztuk. Teljes káosz ütött ki. A legnagyobb riválisom, Delgado akkorát tekert bele ijedtében, hogy leesett a lánca. Elmentünk két-három percre; döntő hadmozdulat volt. Miután megnyertem a harmadik hét végén a Tourt, félmillió ember várt otthon Dublinban a reptéren.

Majd jött a harmadik nagy, a világbajnokság. Egy nap, egy verseny. Egyszeri esély?

Ha nincs az a rossz időjárás aznap, amit én mindig is jól bírtam, akkor nem lett volna esélyem. Ebből is látszik,

nagyon sok minden kell, hogy történelmet írj, de mindezt csak jóval utólag érted meg.

Így is négyen maradtunk a végén. Két jó sprinter, egy közepes és én, a gyenge. 200 kilométert dolgoztam egy negyedik helyért?! Na, nem. Arra gondoltam, hogy ha megpróbálok leválni, a két sprinter egymásra fog várni, és ott hagyhatom őket. De hogy szabadulok meg a közepestől, aki folyamatosan teszi rám a kereket? Bármit csinálok, jön velem, s a végén lehajráz.

Eszembe jutott, hogy az utolsó kanyarnál az oldalszél miatt pontosan ki tudom számítani, a két sprinter milyen ívet akar majd húzni. Őket így épp fel tudom használni a rám tapadó harmadik ellen. Úgy időzítettem, hogy pont elvágják tőlem a közepes sprintert, hosszú hajrát nyitottam, és hazaértem. 

Bámulatos, hogy mikkel tud előállni az agyad, ha nagyon nyerni akarsz.

És verhetetlennek tartja magát, két nagy cím után?

Igen. Viszont sosem elégedhetsz meg, ez kulcs. Kicsit sajnálom is, hogy nem ünnepeltük ki magunkat akkor soha. Úgy voltam vele: megdolgoztam érte, nyertem. Ez szinte természetes.

De ha boldog lettem volna bármelyik nagy eredménnyel, akkor nincs triplázás.

Amit sokan minden idők legnagyobb ír sportteljesítményének tartanak. Valami hasonló kaliber jött össze egy magyarnak is idén, kardvívásban. Mi kell ahhoz, hogy országúti kerékpárban is fent legyünk a térképen?

A képen: Stephen Roche magyar állampolgárságért folyamodik. Fotó: Ficsor Márton / Mandiner

Valter Attila rózsaszín trikója a Girón tökéletesen jött ki az idei budapesti Giro-rajthoz. Tervezni sem lehetne jobbat. Az egész ország tudott Attiláról, az emberek utánanéztek, mi ez. Felbecsülhetetlen ez egy sportágban, ami ennyire észrevétlen általában Magyarországon. Idén májusban talán majd sokan végleg beleszeretnek az országúti kerékpárba. És ne felejtsük el, az Év Női Sportolója kategóriában pedig ott van Vas Kata Blanka, aki három szakágban is jeleskedik, kifejezetten öröm, hogy ennek a kategóriának a díjait adhatom át ma este Eisenkrammer Károly, korábbi kitűnő magyar kerékpárversenyzővel együtt. 

Egyértelmű, hogy a Giró után nagyobb lesz itthon a merítés? 

Ha megvan a bázis, új Valter Attilákat lehet majd találni; tudom, hogy itt vannak. De ha egyre több ember biciklizik, ahhoz az is fontos, hogy egyre jobb bicikliutak legyenek. És az, hogy az emberek felelősen közlekedjenek: a saját gyereküket, húgukat, apjukat lássák a bringásokban, ne egy olyasvalakit, aki csak lassítja a forgalmat. A bringa egy életmód, amit egy egész életen át lehet szeretni. Nekem elhihetik.

A nyitóképen: Stephen Roche. Fotó: Ficsor Márton / Mandiner

Összesen 38 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Érdekes riport volt. Az ember azt gondolná, csak tekerni kell, ahogy a csövön kifér.

Szimpatikus szemlélet, hogy ennyire győzni akar: csak azok részvétele fontos, akik győzni akarnak.

A riporternek viszont kár volt Szilágyi Áront erőltetnie: másik ember, másik sport.

Ismerek egy itt élő angolt, aki felnőttként, a magyar felesége kedvéért tanult meg magyarul. Csak abból gyanítható, hogy nem anyanyelve a magyar, hogy olyan választékossággal beszéli a nyelvet, mint az angol előkelőségek Jane Austin regényeinek legsikerültebb magyar fordításaiban.

Lehet, h. ez túlzó igény, de szerintem az, aki elsősorban ezzel az országgal, ezzel a néppel szolidáris.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés