Csapó Gábor: Csupán 40 évesen fogtam fel, hogy olimpiai bajnok vagyok!

2022. november 27. 17:48

Írta: Vámos Tamás
Mint arról beszámoltunk, 73 éves korában elhunyt a magyar vízilabdasport egyik legismertebb alakja - egy 2012-ben készült interjúval emlékezünk rá, és tisztelgünk nem mindennapi élete és pályafutása előtt.

- Mindig büszkén meséli, hogy igazi őshűvösvölgyinek tartja magát. Mégis: kilencévesen miért az Újpestben kezdett vízilabdázni?

- Ez úgy volt, hogy a mamáék levittek teniszezni Pasarétre, ám én, mint igazi forradalmár, megvártam, míg elmennek, és egyszerűen átbuszoztam a Sportuszodába. Ekkor már tudtam úszni – magamtól tanultam meg -, és miután befejeztem az adagomat, odalépett hozzám egy lila köpenyes bácsi (bizonyos Józsi bácsi), és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem az Újpestben sportolni. Erre azt válaszoltam, hogy „nem vagyok én Dózsa-drukker!” Mire ő: „nyugodj meg, én sem vagyok az!” Miután ilyen módon már az első pillanatokban közös hullámhosszra kerültünk, rábólintottam az „ajánlatra”. Ekkoriban már jól úsztam, de az elkövetkező időszakban még tovább fejlődtem; mondhatnám azt is, hogy baromi gyors úszó vált belőlem, de 100 métert mégsem tudtam olyan lazán teljesíteni. 70 méternél egyszerűen meghaltam… Így is 13 évesen 57-58 másodperc alatt értem célba, de utáltam versenyezni. A vízilabda azonban teljesen más volt… Ekkoriban játszottam életem első meccsét, s mindjárt megvolt az első sikerélmény is. A debütáló mérkőzésemen, a Szolnok ellen, 2-1-re nyertünk, s az egyik gólt én szereztem. De emlékszem, olyan rosszul lettem a meccs után, hogy az öltözőben egész egyszerűen – elájultam… Miután magamhoz tértem, az edzőmtől, Szecsei Gyuri bácsitól kölcsönkértem egy húszast, és taxival mentem haza. A BVSC-uszodától Hűvösvölgyig tartó út 16 forintba került. Másnap apám természetesen egyből megadta a tartozást Gyuri bácsinak…

 

„Az elején háromszor vakultam meg”

 

- Azt is több helyen említette, hogy imádott focizni, a labdarúgás egyébként is örök szerelem. A futballal nem is próbálkozott komolyabban?

- Dehogynem! A Toldy Ferenc Gimnáziumban az ismert sportújságíróval, Lakat Karcsival jártam egy évfolyamba, és ők bevettek az iskolaválogatottba. Már akkoriban is szép szál legény voltam; Csanádi Feri bácsi volt a testnevelő tanárunk – aki a Fradi ifi I-nek is a mestere volt – és az volt az elve, hogy „nagyok hátul, kicsik elöl…” Tehát bármennyire szerettem gólt rúgni, hátrarakott a balhátvéd posztjára. Egy pár edzést végignyomtam így, aztán soha többé nem mentem… Ennyi volt a futballkarrierem… Ennek különösen anyám örült, ő ugyanis sosem támogatta a focit, nem tartotta jó társadalmi közegnek a labdarúgó-öltözőt… Így maradtam végérvényesen vízilabdázó; pedig az elején előfordultak nem várt akadályok is: egy fertőzés miatt háromszor vakultam meg, és az orvosok csak a saját felelősségemre engedték a sportolást. Pályafutásom kezdetén sokáig volt egy belső félelmem a pofonok után; mindig azt ellenőrizgettem, hogy még jól látok-e…

Szinte törvényszerű volt a montreali aranyérem... Fotó: MTI/Németh Ferenc

- A kezdeti akadályok után azért csak beindult a karrier: az 1972-es, müncheni olimpián még nem számított önre Rajki Béla szövetségi kapitány, ám az őt váltó Gyarmati Dezső amolyan titkos fegyverként dobta be a belgrádi világbajnokságon. Amit történetesen meg is nyertek…

- Ekkor a szegedi József Attila Tudományegyetem jogi karán tanultam, és mellette a másodosztályú Szegedben vízilabdáztam. Nem akarok szerénytelennek tűnni, de tény: meccsenként 6-8 gólt dobtam, felkerültünk az első osztályba és a csapat azóta is ott szerepel. Gyermekem anyja – aki világéletében be volt oltva a sport ellen, a meccsek sosem érdekelték – rendszeresen csak napozni járt az uszodába, és a hangszórón állandóan azt hallotta: „góllövő: Csapó”… A belgrádi vb-arany után 4000 ember ünnepelt itthon minket, és akkor jegyezte meg: „Te, Dudi! Nem is tudtam, hogy ilyen jó vízilabdázó vagy…”

 

„Montrealban végigmasíroztunk az ellenfeleken”

 

- 1974-ben a bécsi Európa-bajnokságon is összejött az elsőség, a cali vb-ezüst miatt sem kellett szégyenkezni, majd jött a csúcs: 1976, Montreal… Kötelező volt a győzelem a játékokat megelőző diadalok után? S mennyire volt mindez teher, hiszen ez az olimpia a magyar sport egyik legsikertelenebb játékaként vonult be az ötkarikás történelemkönyvbe…

- Egy gondolat erejéig azért hadd kezdjem Calival: minden idők leggyengébb szovjet csapatától sikerült kikapnunk a döntőben, pedig a döntetlennel is mi lettünk volna a világbajnokok. Ez a mai napig fájó emlék, de lehet, hogy ez is kellett a montreali sikerhez. Kanadában – túlzás nélkül mondhatom – simán végigmasíroztunk az ellenfeleken, csak az olaszok elleni meccsen kerültünk egy kis hullámvölgybe, de szerencsére azt a találkozót Faragó Tonó egymaga hozta. Nem volt tehát rajtunk semmiféle teher, hiszen egy percig sem volt készséges, hogy nyerünk, pláne, hogy a nagy rivális szovjetek még a döntőig sem jutottak…

- Mennyire volt törvényszerű ez a siker? Egy nyilatkozatában azt említette, hogy csupa zseni alkotta ezt a csapatot – Faragótól kezdve Molnár Endrén át Szívós Istvánig…

- Az egy percig sem volt kétséges, hogy akkoriban mi voltunk a number one csapat, hiszen négy-öt világklasszis játszott nálunk. Ebből a szempontból tehát könnyű helyzetben voltam, hiszen ilyen egyéniségek között csak be kellett ugranom a vízbe, és hozni azt, amit tudok. S azt se felejtsük el, hogy ezt megelőzően 1964-ben, Tokióban nyerünk utoljára aranyat, tehát minden szempontból beérett egy olyan generáció, amely újra szállította a sikereket. Persze, ehhez kellett Dezső bácsi személye is, no, meg egy kellően erős hátország. Elsorolni is sok, mennyi remek klubcsapat volt az OB I-ben, Szegedtől kezdve Szolnokon át Egerig, hogy a három fővárosi nagyról, a Fradiról, az Újpestről és a Vasasról ne is beszéljünk…

- Említette Gyarmatit. Mennyi volt az ő szerepe a nagy menetelésben?

- A kiváló klubcsapatoknál természetesen kitűnő szakemberek – többek között drága Kőnigh Gyuri és Rusorán Peti, Isten nyugosztalja őket… - is dolgoztak, München után azonban mindenki Gyarmati Dezsőt várta a válogatott élére. Vele kapcsolatban is van egy sztorim: 1970-ben együtt fociztunk a Kandó Kálmán Főiskola tornatermében, és megjegyezte: ha olyan jól vízilabdázom, mint ahogy a bőrt rúgom, ha szövetségi kapitány lesz egyszer, meghív a válogatottba. Szerencsére nem felejtette el az ígéretét… Egyébként pedig tényleg a világ legjobb edzője volt. Hihetetlen megérzései voltak; előfordult, hogy egy világversenyen valakit csak másfél percig játszatott, de pontosan tudta, hogy taktikailag, a csapat szempontjából, az adott pillanatban ez a legjobb megoldás…

 

„A lányok már akkoriban is nagyon szerették a vízilabdás fiúkat”

- A montreali csapatarany mennyit ért? S mennyiben változtatta meg az életét?

- Érdekes, akkoriban nem is fogtam föl, nem is örültem annyira, hogy olimpiai bajnok vagyok. Tudomásul vettem, és kész… Csak 40 évesen kezdtem becsülni, akkor fogtam fel igazán, hogy örökre beírtuk magunkat a magyar sport aranykönyvébe. S hogy mennyit ért ez az aranyérem? 70 ezer forintot kaptunk érte, ebből egy Zsigulit tudtam venni magamnak. De például a csajozáson nem változtatott nagyon az olimpiai arany, hiszen a lányok már akkor is voltak olyan egészségesek, hogy a vízilabdás fiúkat nagyon szerették. Az csak sokadik dolog volt a sorban, hogy ráadásul nyertünk egy olimpiát is…

- Ezt követően Jönköpingben összejött egy Eb-arany, valamint két Világ Kupa-siker, de bármilyen meglepő, ez a generáció nem nyert több jelentősebb világversenyt. Moszkvában, a csonka olimpián például miért nem jött össze a címvédés?

- Őszintén be kell vallani: a szovjet csapat valamivel jobb volt, mint mi, nyerő szériába kerültek, és ugye, ők voltak a rendezők...

- 34 évesen menyire volt nagy pofon, hogy lemaradtunk Los Angelesről?

- Sok kortársamnak ez mély lelki sérülést okozott, de engem nem nagyon viselt meg. Az akkori erőviszonyokról csak annyit: a győztes jugoszlávokat az olimpia előtt háromból háromszor vertük – kétszer Belgrádban, egyszer Budapesten…

A két legenda, Csapó Gábor és Faragó Tamás a Világválogatott ellen búcsúzott a nemzeti csapattól Fotó: MTI/Németh Ferenc

- Minden elismerés megilleti az ön nevével is fémjelzett vízilabda-válogatottunkat. A sikerek kapcsán sosem felejtik el hozzátenni: a győzelmekhez, a nagy diadalokhoz az is kellett, hogy szinte mindenki lediplomázott a csapatból…

- A pólós közegnek mindig is előnye volt, hogy a profi játékosok között egyfajta sikk volt diplomát szerezni. A jogi tanulmányaimnak egyébként manapság is hasznát veszem, hiszen egy cég jogtanácsosaként is dolgozom…

 

„Ezek szerint a Faragó és a Csapó maga a magyar vízilabda”

 

- Csupán pályafutása végén állhatott légiósnak. A Syracusa Palermónak nem csak meghatározó tagja, hanem visszavonulása után edzője is lett… Ennek kapcsán nyilatkozta, hogy azért is jól érezte magát Olaszországban, mert ahol napfény van és tenger – olyan nagy baj már nem lehet…

- Szenzációs körülmények közé kerültem, kétszer voltam gólkirály, az öt és fél év alatt – az összes Észak-Dél problémával együtt – teljesen szicíliaivá váltam. A nagy rivális a Posillipo Napoli volt, és Nápolyban örökké „leafrikaiaztak” minket. Az edzőnk erre mindig rám mutatott: „nézzetek rá erre a nagy szőkére! Ő aztán tényleg úgy néz ki, mint egy afrikai!”

Edzőként Csapó Gábornak sem volt mindig egyszerű az élete... Fotó: MTI/Földi Imre

- A maiak olimpiai sikereit, kudarcait miként éli meg egy nagy öreg?  

- Tudomásul kell venni, hogy a magyar vízilabdában a kabinostól, a játékoson át az edzőkig mindenki győzelemre született. Éppen ezért mindegyik világversenyen csak a győzelem elfogadható! Manapság nincs egyetlen kiemelkedő válogatott sem, az öt-hat azonos képességű együttes között az dönt majd, kikben lesz a legnagyobb becsvágy a sikerre.  Ami nagyon érdekes: amikor Faragó Tonóval bárhová elmegyünk élménybeszámolóra, minket is a mai csapattal azonosítanak. A szurkolót nem érdekli, hogy mi több mint 45 éve nyertünk olimpiát, ezek szerint a Faragó és a Csapó maga a magyar vízilabda…

 

„Lehet, hogy a világ legjobb tíz teniszezője kerülhetem volna”

 

- Említette, hogy egy cég jogászaként dolgozik, ezen kívül annyit tudunk, hogy Faragó Tamással vízilabda-iskolát üzemeltet, részt vesz televíziós beszélgetős műsorokban és egy internetes fogadóiroda reklámarca. Ezen kívül hogyan telnek a napjai?

- Hadd büszkélkedjek, hogy a Tonóval közös vízilabda-iskolánk már közel 30 éves, a mi kezeink közül kerültek ki például a Varga testvérek is; ezt a munkát csak alázattal lehet csinálni: mindennap ott állunk a medence partján, akár mínusz 15 fok van, akár plusz 40. Hozzám tartoznak a kicsik, Tonóhoz a nagyobbak: általában 200-250 gyerekkel dolgozunk. S hogy mit csinálok még ezen kívül? Napi egy órát gyalogolok az erdőben két hűséges társammal, egy törpe tacskóval és egy orosz terrierrel.

- Zsófi lánya ismert teniszező volt, de ma már Amerikában él…

- Egészen pontosan Denverben. Az Egyesült Államokban járt egyetemre, ott talált rá a szerelem, s ma már büszke nagypapája vagyok a kisunokámnak, Logannak. Elég, ha csak annyit mondok: a szülei szerint is tiszta „csapódudis”… Minden évben júliusban megyek ki hozzájuk egy hosszabb időre – már alig várjam, hogy újra lássam őket…

- Összességében elégedett lehet a pályafutásával, az életével…

- Persze, nincs okom a panaszra. De sokat gondolkoztam azon, mi lett volna, ha annak idején nem szököm át életem első teniszedzéséről a Sportuszodába?... Lehet, hogy nagyot hibáztam, hiszen világéletemben szerettem teniszezni, így elképzelhető, hogy simán a világ legjobb tíz versenyzője közé kerültem volna. Ugye, ez slusszpoénnak sem rossz a beszélgetés végére?...

Nyitókép: Csapó Gábor élete és karrierje - színtiszta ötös! Fotó: MTVA/Zih Zsolt

 

Összesen 3 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés