„Zoli, tarts ki! Maradj velünk!”

2021-06-22 06:23:06

Vámos Tamás
Mandiner Sport
Christian Eriksen annak is köszönheti az életét, hogy villámgyorsan jött a közbeavatkozás. A magyar futball egyik legendája, Varga Zoltán nem volt ennyire szerencsés.

Bevallom: a Dánia – Finnország 44. percében éppen nem néztem a mérkőzést, mert a másik szobában megszólalt a telefonom. Mire visszaértem a tévé elé, csak azt láttam, hogy az egyik dán játékos köré gyűlnek a csapattársak, a percek pedig csigalassúsággal telnek, és semmi érdemleges nem történik. 

Pár perc múlva már szemüket törlő, zokogó játékosokat látok, és akarva-akaratlanul előtör belőlem egy több mint tizenegy éves, kitörölhetetlen emlék: 2010. április 9. Skála – Merkapt öregfiúk mérkőzés – a Fradi-legenda, Varga Zoltán utolsó meccse. Egészen közelről éltem át a tragédiát – lévén én vezettem a mérkőzést… 

A meccs előtt nagy lendülettel jön a játékvezetői öltözőbe a vendégek csapatvezetője:
– Jó napot, spori, itt vannak az igazolások! Jók az esélyeink, mert leigazoltuk a Varga Zolit!

Önkéntelenül visszakérdezek:
–  Azt a Varga Zolit?
– Igen, igen!

Varga Zoltán labdarúgó, a XIX. nyári olimpiára készülő magyar labdarúgó-válogatott tagja a tatai edzőtáborban 1968. július 22-én.<br>Fotó: Petrovits László

A sportorvosi bélyegző: 2010. április 8-i…

Nem mondom a csapatvezetőnek, hogy Zolival – az újságírás révén – régi ismerősök vagyunk, de örülök az újabb találkozásnak.

Amikor átlapozom az igazolásokat, tudat alatt hosszabban időzöm Varga igazolásánál.
Születési idő: 1945. január 1. 
– Hogy rohan az idő, Zoli már 65 éves lenne? 15 évet nyugodtan letagadhatna – gondolom magamban. 
A bélyegző vadonatúj, 2010. április 8-i keltezésű…
Első meccse tehát új csapatában… 
A hazai, Skála nevű csapat leigazolása után következik a Merkapt…
A társak egyfajta tiszteletét is tükrözi, hogy az első tagsági igazolvány Zolié…
Csupán összenézünk – és önkéntelenül kacsintunk egymásra…

Nyolc perc játék – hiba nélkül…

A mérkőzés kezdetekor számomra kisebb meglepetés, hogy Varga nincs a kezdőcsapatban.
– Biztos, csak a második félidőben száll be… – gondolom magamban.

Közben a Skála megszerzi a vezetést… Nem sokkal később hallom, hogy az egyik vendégjátékos a kispad felé szól:
–    Zoli, Varga, melegíts!
Önkéntelenül az órámra nézek, mintha csak sejteném, hogy ennek – sajnos – a későbbiekben még jelentősége lehet…

A 23. percben jártunk…

Négy perc múlva jelzik: cserél a Merkapt…

Kicsit el is szégyellem magam, mert rá kell szóljak Zolira: a félpályánál legyen a csere! Odalép hozzám, ellenőrzöm a cipőjét, és hogy megvan-e a sípcsontvédő… Minden rendben…

A meccsen játékvezetői szempontból szerencsére nincs sok esemény, sportszerűek a csapatok, csupán egy két szabálytalanságot kell lefújjak. Közben a Skála egy büntetőt is kihagy, de az első félidő hátralévő nyolc percében önkéntelenül Zolit figyelem…
Nem fut sokat, de amikor a labda hozzákerül, egyből látszik: még mindig jó helyen van nála…
Semmi erőlködés, ösztönből zseni, amolyan „balra néz, jobbra passzol”-típus… Egyszer sem kerül ellenfélhez a játékszer, egy-két olyan megoldása van, amire tényleg csak a legnagyobbak képesek…

„Gyerekek, a Zoli rosszul van!”

Vége a félidőnek, 5-6 perc szünetet tartunk, a folytatás előtt a Merkapt csapatkapitánya szól: „spori, egy csere lesz nálunk!”
Gépiesen írom: 14-es le, 4-es be… Elkezdjük a második játékrészt…

Alig egy perce megy a meccs, szöglethez jut a Skála, amikor a vendég kispad felől kiabálás hallatszik:
– Gyerekek, a Zoli rosszul van!

Szégyenszemre csak ekkor szembesülök vele: a szünetben Varga Zolit cserélték le… Először még senki nem gondol semmi rosszra, talán csak nem kap levegőt, de amikor egyre többen érnek a kispadhoz, látják, nagy a baj… Megállítom az órát, arra gondolva, hogy pár perc szünet után folytathatjuk… Sajnos nem így történt…

A csapattársak gyorsan hanyatt fektetik, egyikük már szívmasszázst is alkalmaz, egy civil pedig a mentőket hívja:

– Jöjjenek, amilyen gyorsan csak tudnak, egy játékos rosszul lett, valószínű a szívével van probléma. Siessenek, Varga Zoltán olimpiai bajnok labdarúgóról van szó!

Zoli, tarts ki, Zoli, ne menj el!”

Közben a szívmasszázs folytatódik, én egy kicsit távol állok az eseményektől, de egyszer mintha még sikerülne visszahozni Zolit.
Mintha egy felszólításra megszorítaná egyik csapattársa kezét… Csak azt látom, hogy megpróbálják felültetni, de láthatóan kapkodja a levegőt… Ismét hanyatt fektetik – és ismét elveszti az eszméletét…

„Zoli, tarts ki!”

„Zoli, ne menj el!”

A csapattársak önkéntelenül is elkezdik biztatni az olimpiai bajnokot. Az átkozott percek pedig mintha ólomlábakon járnának, a mentő sehol. 10 perc, 15 perc, csigalassúsággal telik az idő – még mindig semmi…

Közben a Merkapt-játékosok jelzik: fújjam le a meccset, ők biztos, hogy nem játszanak tovább… Gépiesen besétálok a pályára, hármat fújok a sípba, de tudom jól: a jelenlévőket – mint ahogy engem is – ez érdekel a legkevésbé…

Közben többször érdeklődnek, merre jár már a mentő, egy szirénahangra fel is kapjuk a fejünket, de kiderül: nem a „mi” autónk volt… Végül mintegy 20-25 perc feszült várakozás után megjön a rohamkocsi, mint megtudjuk, először a közelben lévő Csömöri úti sporttelepre mentek…

Az orvosok egyből neki is látnak a szakszerű kezelésnek, valaki elkezdi őket kérdőre vonni, de a többiek gyorsan lehurrogják:
– Gyerekek, ne a Zoli fölött vitatkozzatok! Most ő a legfontosabb!

A percek, pedig csak telnek, telnek, és nem történik semmi biztató… Zoli még mindig nem reagál semmire… Senki nem meri megkérdezni, hogy miért nem kerül elő például a defibrillátor? Hiszen ezek nem a kritika, hanem a csendes, kétségbeesett szurkolás percei…

„Kapsz tőlem egy sárga lapot!”

Akarva-akaratlanul előtör belőlem sok emlék… Amikor 1996. szeptember 13-án megjelent Zoli a Fradi-pályán – az akkori elnök, Szívós István látható büszkeséggel, mosolyogva fogta karon, mintha csak egy ereklyét szerzett volna vissza a klubnak…
Magyarországi munkálkodása során sűrűn találkoztunk, gyakori vendége volt a Sport Plusz szerkesztőségének…

Arról is tudott, hogy az újságírás mellett játékvezetősködöm… Egyszer valami neki nem tetszőt írtam róla – már fogalmam sincs, miért orrolt meg rám –, ám amikor legközelebb találkoztunk, a letolás helyett, egy „vargazolis” mosoly kíséretében csak annyit mondott:

– Kapsz tőlem egy sárga lapot!

Köztudott volt róla, hogy kevés embert engedett közel magához. Tudatosan tartotta a három lépés távolságot. Felhívni sem volt például egyszerű. De igazi úriemberként maximum öt perc múlva mindig visszacsörgött, és a legkényesebb témákban is készséggel állt rendelkezésre. Miközben elmélkedem, egyszer csak azon kapom magam, hogy párás lesz a szemem. Muszáj megtörölnöm, mert még sem járja, hogy játékvezetői mezben folyjanak a könnyeim. Az ellenfél kapusa, Kristóf Andris is régi ismerős…

Egymásra nézünk, szinte egyszerre mondanánk valamit – de inkább csendben maradunk… Hiszen egyre gyakoribbak a fejcsóválások, meglett férfiak könnyes szemmel járkálnak fel-alá, valahol mindenki tisztában van vele: ahogy telnek a percek – egyre kevesebb a remény…

A derék mentősök felváltva próbálják visszahozni az életbe az olimpiai bajnokot, egyre sűrűbben nézegetik a pupillát, a pulzust, de semmi…

Délután búcsúzott el családjától…

Közben arról érdeklődnek, volt-e valamilyen betegsége, egyik csapattárs bizonytalanul mondja is:

– Ha jól tudom, kétszer volt szívinfarktusa, ötször katéterezték… Ennek ellenére nem csak focizott, rendszeresen teniszezett is! A mentős a fejét csóválja: hogy lehet, hogy ilyen szívvel pályára lépett? Megtudjuk tőle: ilyen állapotban nemhogy sportolni, de öt kilónál nehezebb tárgyat sem szabad cipelni…

Budapest, 1968. június 9. Varga Zoltánt (k) eredménytelenül próbálják szerelni az Egyetértés védői az FTC-Egyetértés NB I-es bajnoki labdarúgó mérkőzésen a Népstadionban. <br>Fotó: MTI/Kovács Gyula

Persze, hogy felmerül a kérdés: ezek után, hogy kaphatott érvényes sportorvosi igazolást?! Mintegy fél óra telik el a mentősök érkezése óta.

Végül 35-40 perces, elkeseredett harc után aztán egyikőjük kimondja, amit senki nem akar elhinni:

– Nincs remény… Amit lehetett megpróbáltunk…

Horváth József csapatvezetőre vár a legnehezebb feladat. Zoli Németországban élő lányát hívja. Szinte hallani a hölgy önkívületi zokogását. Megtudom: nemrég született a kisunoka, a család a húsvéti ünnepeket Magyarországon töltötte, éppen ma délután utaztak vissza Németországba. Horváth úr meséli: Zoli lánya azt mondta: „biztos abba halt bele apu, hogy megint egyedül hagytuk…”

„Nincs is szebb dolog, mint a pályán meghalni…”

Pedig „apu”, Varga Zoli abba halt bele, hogy – a futballt mindennél jobban szerette. Ez volt az élete – ez lett a halála…

Hátborzongató volt, amit az egyik csapattársa mesélt.

Zoli a bajnoki előtt arra kérte őket, hogy ha bármi történik vele, értesítsék a családját. Megérezte volna, hogy ez lesz az utolsó meccse?

Mindenesetre annyit még hozzáfűzött:
– Bár… Nincs is szebb dolog, mint a pályán meghalni…    

 

Nyitókép: MTI/Kovács Gyula