A gyűrűk igazi ura az egekbe költözött! Csollány Szilveszter tornásztársam emlékére

2022-01-24 22:46:00
Írta: Csisztu Zsuzsa
Emlékszem, Sydney lett a TE városod, ott értél fel a csúcsra. Csodáltalak, hiszen egyidősek vagyunk, és én akkor, harmincévesen már elképzelni sem tudtam, hogyan lehet még „ebben a korban” világklasszis szinten tornászni, te pedig nemhogy a maximumot hoztad, de volt türelmed kiböjtölni, amíg eljött a TE időd.

És amikor azt mondtad, hogy „Zuzukám, hány percig fogjam még a keresztet, hogy elhidd, jó formában vagyok?” – viccelődtél velem nevetve a tatai tornateremben a sydneyi olimpia előtt, majd odabiccentettél Pista bá’-nak, vagyis Vereckei István szövetségi kapitánynak és egyben edződnek, aki csak annyit fűzött ehhez, hogy: „Na, húzzál vissza, Szilaskám, és kérek még három leugrást tökéletes beleállással”! Na, neee máááá, Pista bá’! – mondtad, és megigazítva a tenyérvédődet, kicsit puffoga ugyan, amolyan szilasosan azért visszamentél, hogy odapakolj három tökéletes duplaszuplét, amibe úgy beleragadtál, mintha csirizbe mártottad volna a talpaidat.

Szerencsére azért ezek a talpak képesek voltak elsétálni veled a Sydneybe tartó olimpiai csapatgépig, mert akkor még nem tápláltál semmilyen ellenérzést a repülés iránt, ami később Mesterednek sok-sok fejtörést és közös autókázós élményt hozott, amikor már együtt utaztatok a „nem repülős” versenyekre is.

Igen, ilyen voltál, mindig voltak heppjeid, de a torna iránti rajongásod mindig felülkerekedett az aktuális nehézségeken.

Emlékszem, Sydney lett a TE városod, ott értél fel a csúcsra. Csodáltalak, hiszen egyidősek vagyunk, és én ekkor, harmincévesen már elképzelni sem tudtam, hogyan lehet még „ebben a korban” világklasszis szinten tornászni, Te pedig nemcsak a maximumot hoztad, de volt türelmed kiböjtölni, amíg eljött a TE időd.

Hányszor bosszankodtunk együtt a döntőid után, amikor én a kommentátorállásban izgultam érted, te pedig alig vártad, hogy kikapcsoljuk az élő adást jelző piros lámpát az interjú végén, hogy egy ízeset káromkodva végül megállapítsuk: ezt a versenyt is az olasz fenomén, a szintén gyűrűzseni, Juri Chechi nyerte, és neked megint „csak” egy világbajnoki, vagy egy Európa-bajnoki, esetleg éppen egy olimpiai ezüstérem jutott, ismét csak a dobogó második fokán.

Ezen bosszankodtunk, érted? Hogy csak a bolygó vagy a kontinens második legjobbja voltál?!

De Te kivártad, Barátom, mert ha kellett, a centiket vágtad a felkészülés hátralévő napjaiból, hogy végül minden létező versenyen felérhess a csúcsra. Ha nem volt más út, egy másik kontinensről, vagy egy másik városból rángatott vissza szeretett Mestered, edződ, Vereckei Tanár úr, vagyis Racsi bácsi – neked Pista bá’ –, akinek kulcsa volt hozzád és mindig jókor nyitott rá a lelkedre.

Nem fejeltem el soha azt a gyermeteg ugrálást, ahogy a falun kívül egymás nyakába ugrottunk ott Sydneyben, és ahogy azt vizsgálgattuk: szép, szép az a fehérarany-szerű ezüst – ezzel vigasztaltuk magunkat az ezüstjeid után –, de azért az aranyéremnek mégiscsak más színe van.

Azt sem felejtem el soha, ahogy két évvel később a debreceni Főnix Csarnokban a decibelmérőn tesztelhettük, mit is bírnak ki azok a falak, amikor pályafutásod záróakkordjának szánt világversenyén ÖT, azaz öt darab világbajnoki ezüstérem után, végre megszerezted az utolsó hiányzó trófeát, a világbajnoki címet.

A Magyar Torna állócsillaga voltál, s nem csak azért, mert kivételes erődnek köszönhetően uraltad a legerősebbek szerét, a gyűrűt, hanem mert TE még olyan NAGYBETŰS TORNÁSZ VOLTÁL, aki összetettben, vagyis öt másik szeren is képes volt a világ legjobbjaival felvenni a versenyt.

Aki tudta, mit jelent kigyakorolni egy tökéletes kötelező gyakorlatot és aki még 1992-ben, a barcelonai olimpián összetettben is a kilencedig legjobb férfi tornász lettél a világon, megkezdve egyben persze hosszú menetelésed a gyűrű meghódítására, akkor egy olimpiai hatodik hellyel.

Azt hiszem, nem becsült meg téged kellően a szakma; ezt ki merem jelenteni, mert évekig kallódtál a tornasport körül, noha edzősködtél Amerikában, Izlandon, Svájcban, és még át-átjártál az utóbbi időben Ausztriába is.

Boldog voltam, hogy két éve, a Máltán tartott esztendőt lezáró nagy olimpiai tévéshowba, mint díszvendéget Téged ajánlhattalak az Európai Sportújságíró Szövetség elnöke, Charles Camenzuli számára, aki ódákat zengett arról, mekkora sportember vagy és micsoda klasszist fogadhatott a showműsor személyedben. Igen, kicsit úgy érzem, mások tudták, hogyan kell egy bajnokra tekinteni, és kevesebb kritikával illették a vargabetűidet, s olykor a próbálkozásaidat, amit a sporton kívül futottál meg.

Szerettek a gyerekek a világon mindenhol – vagy inkább máshol –, ahol a bajnokot látták benned.

Itthon, sajnos, senki sem figyelt fel arra az értékre, amit egy klasszis nevének az említése kelthetett volna a legkisebbek tornaterem felé csalogatásában.

Akármilyen korszakodban is jártál, pluszkilókkal vagy versenysúlyban, egy támaszmérleget, ötvenhez közel is bármikor lenyomtál akár egy medence szélén – ahogy tetted ezt egy egésznapos forgatásunk során, alig pár évvel ezelőtt, mert egyszerűen ott volt benned a torna, ott a zsigereidben, az izmaidban évtizedek óta.

Nagyot változtál, futni kezdtél, a maratont is legyűrted, újra szálkás lettél, és még azon viccelődtünk, hogy talán a halasztás miatt Tokióra is összekaphatnád magad, úgysem jutott ki az olimpiára férfitornászunk. Ezt a TE idődben elképzelhetetlennek gondoltuk, és miközben téged már az Exatlon vetélkedésében figyelt a közönség, a hétköznapokon arról beszélgettünk, ki mit főz majd otthon, mert Te – imádott családod körében – egészen elképesztően otthonülős apuka lettél, aki főzött, mosott, takarított, és várta haza a családját, a legnagyobb szeretettel.

Kiteljesedtél az apaságodban, és bár sokszor beszéltük, hogy nem vagy a helyeden, mégis alapvetően vidám ember maradtál, Szilaskám.

Már láttam lelki szemeim előtt, hogyan csapkodjuk majd egymás térdét, ha kijössz a kórházból, azon élcelődve, hogy na, ez épp VELED hogyan történhetett meg!

Nem voltam hajlandó tudomásul venni az egyre aggasztóbb híreket, mert nekem úgy tűnt, te túlélőnek születtél, és én mindig ezt gondoltam rólad.

Ezt a nekrológot soha nem kezdtem el, még gondolatban sem, mert egyszerűen nem hittem el, hogy egy kortársamról, egy tornásztársamról, egy világbajnoki csapattársamról ezeket a gondolatokat egyszer valaha le kell majd írjam; és most is olyan, mintha csak egy sör mellett anekdotáznánk Racsi bácsi kertjének a végében, ahol a sztoriknak sosem volt se vége, se hossza.

Szilaskám, egyetlen utolsó gyakorlatot kellett volna tökéletesre gyakorolnod; de a betegágyadból felkelés egyszerű mozdulatsora, ma már tudjuk, minden egyéb keresztfüggésnél nehezebbnek bizonyult.

Makacs voltál, de én éppen abban bíztam, hogy ez a makacsság segít majd át a legpokolibb mélyponton, azon, ahonnan talán csak a bajnokoknak van visszaút.

Gyötrelmesen tanuljuk az új valóságot, hogy sajnos nekik sincs és neked sem volt.

S ahogy a keresztfüggésben mutatott eleganciádra, a szekérderéknyi érmedre vagy a torna nagykönyvében rólad elnevezett Csollány-elemre gondolok, pontosan tudom, hogy nem csupán ezt az örökséget hagyod magad után.

Te egy sikerkorszak voltál egymagad.

Isten veled, Drága Barátom!