Isten éltesse a 84 éves Balczó Andrást! „A Mindenható minden szükséges kelléket megadott nekem : akaraterőt, örömet, derűt”

2022-08-16 12:38:00

Írta: Vámos Tamás
A magyar sport legendáját, a háromszoros olimpiai bajnok, tízszeres világbajnok öttusázóklasszist egy összeállítással köszöntjük a születésnapján.

A kezdetekről…

Az én esetem pedig az volt, hogy 15 éves koromban kicsit úszkáltam, ami hetente egy úszóedzés-lehetőséget jelentett Debrecenben. Majd a lovak nagy barátja, Hecker Valter révén nekem is közöm lett a lovakhoz. Egy iskolai futóversenyen második lettem, ettől kezdve jártam a Nyíregyházi Lokomotív pályájára, ahol 800 és 1500 méteres távokra készültem és versenyeztem. Tehát volt három sportág, amelyeket egymástól függetlenül gyakorolgattam. Ekkoriban hallottam a rádióban, hogy Chilében egy magyar öttusázó, akit Benedek Gábornak hívnak, világbajnokságot nyert. Arra gondoltam, hogy ha egy magyar öttusázó világbajnok lehet, én miért ne lehetnék az? Attól kezdve másként léteznem, mint öttusázónak, soha nem vetődött fel bennem. Mintha nem is én választottam volna pályát és tudom, hogy nem az én kizárólagos vágyódásom volt ez. Visszanézve az életemre, úgy érzem, mintha az Isten azt mondta volna: „Teleaggattam a nyakadat aranyérmekkel, te tudod, hogy ezek nem érnek semmit. De küldelek azokhoz, akik azt hiszik, hogy ez érték, és elmondod nekik, hogy ki vagyok én és mit tettem veled.” Én a mai napig dicsérem az Istent, hogy minden szükségessel ellátott ahhoz, hogy sokszor nyerhessek. Az úgynevezett szerencsék és pechek szigorú sorba vannak állítva. A véletlenekben nem hiszek. Váratlan dolgok vannak, véletlenek nincsenek. Ezért gondolom azt, hogy az a helyes tevékenység, ha az ember valahol valakinek a jogos és égető szükségét látja az embernek és módja van azon enyhíteni vagy megszüntetni, akkor azt kell tennie. Ma Magyarország vergődik az Isten nélküliség csapdájában. Erre megoldás Jézus kiiktatásával nincsen. Az Isten nélküli lét olyan, mint a lakodalom gyászzenével. Ezért én az Istennek hálával tartozom, hogy lehetőséget teremt számomra arra, hogy elmenjek és tőlem telhető módon elmondjam: hol találtam meg azt az állapotot, amely után mindannyian vágyódunk. Nem tudjuk, hogy az milyen, csak akkor, ha belekerülünk, és soha nem akkor kerülünk bele, amikor, és ahogyan elképzeltük.

„Amikor Isten megérinti az embert, tudja, hogy ezt az állapotot kereste egész életében”

A vágyva vágyott állapot megtapasztalásának van egy elengedhetetlen feltétele. Ez a belátás: csalódtam magamban, kevesebb vagyok, mint gondoltam. Valahogy így alakulnak a dolgok, amikor az emberre az alázat rászakad. S amint az alázat megjelenik, akkor a büszkeség, ami szigetelőanyag, eltűnik az Isten és ember közül. És az Isten meg tudja érinteni az embert. Ez az érintés azt jelenti, hogy megérkezett. Tudja, hogy ezt az állapotot kereste egész életében. Nem a siker adja meg, ezt, hanem valami, amit az ember a lényegéből felad: a büszkeséget és a gőgöt, meg azt a felfogást, hogy nekem jár ez és ez a siker. És amikor megtörténik a vágyva vágyott célról való lemondás, a lemondás pillanata az, amikor a menny és a föld találkozik. Az ember belekerül egy olyan állapotba, amiről érzi, hogy ezt kereste. Ez az, megvan! Erről a pillanatról lehet azt mondani, hogy a lélek násza. Találkozás az Istennel. Ez a belátás az alkalmasság állapotába emeli az embert. Mi az, hogy belátás? Belátom, hogy kevesebb vagyok. Nem vagyok jó. Nem vagyok jogosult, nem az én jogos jussom egy aranyérem például az olimpián. Nem vidám belátás ez, de ettől kezdve az Isten átveszi az irányítást. Olyan, mint amikor egy révkalauz a Panama-csatorna bejáratánál átveszi a hajó irányítását, és a kapitány pedig elmehet kávézni vagy szundikálhat egy jót. Na, én így vagyok, úgy látom, hogy valami felelősséget átvett rólam a Teremtő és megadja azt, hogy mehetek és örömhírt mondhatok az embereknek: „Ne add fel a reményt, hisz van megoldás.” Nem a sikerre van az embernek szüksége, hanem erre az állapotra, amire Jézus azt mondja: „Elközelgetett a Mennyeknek Országa.” Erre az alkalmassági állapotra, minden ember eljuthat, és akkor, amit tud, azt hozza is a versenyben. De akkor már nem érdekli az embert például a vívásnál, hogy adja-e vagy kapja a találatot. A szeretetnek valami állapotszerű átélése lesz úrrá az emberen, ez valami öröm, valami addig elképzelhetetlen többletállapot. Egy gyönyörű ének szövege így hangzik: „Megtörve és üresen adom magam neki, hogy újjá ő teremtsen, az őt ő töltse ki. Minden gondom, keservem az Úrnak átadom, ő hordja minden terhem, eltörli bánatom. Eltörli bánatom.” Az ember ízelítőt kapott abból, amiben részünk lehet halálunk után, ha kötődünk ahhoz a Jézushoz, aki azt mondja: „nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”.

„Az ötödik világbajnokság megnyerése után sem volt meg bennem a maradéktalan boldogság”

A sportpályafutásom az én életemben úgy valósult meg, hogy érettségi után öttusázás szándékával Csepelre mentem és az előbb említett Benedek Gábor fivére, Benedek Ferenc írt egy levelet a szüleimnek, hogy a fiukat engedjék el. Szerez neki állást, a munkásszálláson lakhatást, engedjék fel Csepelre. Fel is mentem 1956. július 2-án. Dolgoztam a gyárban nyolc órát, előtte-utána pedig edzésen vettem részt. Hamar bekerültem a válogatottba. 1957-ben már kivittek volna a világbajnokságra, de lebetegedtem. Egy évvel később részt is vehettem a világbajnokságon, ahol hatodik lettem. 1959-ben, 21 éves koromban pedig második lehettem a világbajnokságon. Rómában, 1960-ban olimpiai bajnokok lettünk csapatban, én egyéniben negyedik voltam. Így kerültem be az öttusázásba, amiről én otthon úgy gondoltam, ha egy világbajnokságot nyerek, akkor életem végéig olyan boldog leszek, hogy ezt soha senki nem fogja tőlem elvenni. 1969-ben már az egymást követő ötödik világbajnokságomat nyertem meg, eggyel többet, mint bárki más, és az a maradéktalan boldogság, amit egyetlen világbajnokság megnyerésétől reméltem, az ötödiknél sem volt meg bennem. Nem voltam ebben a vágyva vágyott állapotban. Akkor, ott a gúla tetején jöttem rá, hogy a sikerben nem nyerjük el a maradéktalan boldogságot. És akkor abban a nagy szorgalomban valami elállítódott. Ha a teljes boldogságot nem kapom meg, akkor miért eddzek sokkal többet, mint a többiek?

Balczó András az 1972-es, müncheni olimpián is a világ tetején Fotó: MTI Külföldi Képszolgálat

„Ha valaki azért szeret engem, mert olimpiai bajnok vagyok, az a szeretet nem ér semmit”

De persze, én is szerettem volna még az egyéni olimpia aranyérmemet megszerezni. Már 34 éves voltam, kijutottam Münchenbe is, ahol a vívásban megcsillant az aranyérem megszerzésének a lehetősége. Kezdett minden feszültté válni bennem, a vívásban görcsösség vett erőt rajtam, nem tudtam találatot adni, miközben egyre attól féltem, hogy megszúrnak. Lényem legmélyén már feladtam az aranyérem megszerzésének lehetőségét, mert annyira rosszul ment, s nem láttam a kilábalás lehetőségét. És akkor megtörtént az a teljes belátás, kevesebb vagyok, ügyetlen vagyok, jobbnak gondoltam magamat. Ha valaki azért szeret engem, mert olimpiai bajnok vagyok, az a szeretet nem ér semmit. Engem kell szeretni, Bandit vagy Bandikát. Ez valahogy egy megszabadulást okozott. Hirtelen elkezdett menni minden, mint a karikacsapás. Ezt a fordulatot úgy fogom fel, hogy az Isten megszánt engem! Abba az állapotba hozott, amit kívánok minden küzdőnek, hogy ezt az állapotot nyerje el, mert megismeri az Isten közelségét.

„Az irigyeim is úgy kellettek, mint egy falat kenyér”

És természetesen volt egy másik oldal is. Annak idején az erdőgazdaságokban a dolgozók kaptak járandósági tűzifát. A sikeres emberek pedig járandósági irigyeket kapnak. De bármily hihetetlennek is tűnik, jó, hogy voltak. Egyrészt inkább engem irigyeljenek, mint én másokat. Meg aztán ők inspiráltak arra, hogy inkább szakadtra fussam magamat, de nehogy már megelőzzenek! Nagy szükségem volt rájuk. Kellettek, mint egy falat kenyér.

Egy másik interjúban a következőket mondta el az életéről Balczó András:

Szerencsére már egészen fiatalon megkaptam azt a lökést, hogy merre is vezessen az utam. Bármilyen hihetetlen, de az akarást és a szorgalmat is ajándékba kaptam. Az akarás ugyanúgy egy adottság, mint például egy kosárlabdázónál, hogy mondjuk 200 centiméter magasságú. Pontosan így voltam én az akarással - ebből kaptam többet, mint a sorstársaim.  De az akarás – ugyanúgy, mint a többi adottság –Isten ajándéka. Egyébként már versenyzőként is arra kerestem a választ: mi az én hányadom ebben az egészben? S őszintén bevallom: nem találtam a részemet. Inkább úgy fogalmaztam meg: ez a 10 milliós magyar nemzet valahogy kiizzadt maga közül A nemzettel való szoros kapcsolatomat két tényezőnek köszönhetem: a neveltetésemnek és a nemzetért való aggódásnak.  Amikor magunkra vehettük a „Hungary” feliratú magyar melegítőt, az egy óriási sarkalló, ösztönző erő volt. De egy idő után az ember vak kell legyen, hogy ne vegye észre: nem önmagáért, hanem valakiért, valakikért él. Ha megvan ez a kohézió, ez az összeszövődés, az emberben hihetetlen energiák keletkeznek. Engem az öttusapályára tett rá Isten, s ha valaki azt teszi, amit ő akar, akkor ehhez a Mindenható minden szükséges kelléket megad: akaraterőt, örömet, derűt. 1973-ban fejeztem be a sportpályafutásomat, s ezután tíz évig vártam arra: hátha szükség lesz, számítanak rám a magyar öttusasportban, hátha kíváncsi lesz valaki a meglátásaimra, a véleményemre, a tapasztalataimra. Ám ez nem következett be. Ezek után fordultam Isten felé, az ő igehirdetését tekintem hivatásomnak.

A 12 gyermekről…

Az 1975-ben kötött házasságunk után feleségemmel, Mónikával megállapodtunk: öt gyermeket szerettünk volna, mások szemében már ez is nagy vállalkozásnak tűnt, de a miénkben egyáltalán nem volt az. Már csak azért sem, hiszen mi négyen voltunk testvérek, a feleségemék öten, úgy hogy egyáltalán nem volt idegen a nagy család gondolata. Szóval öt utódban állapodtunk meg, de mindig jött egy „utolsó” gyermek - nagyon örülünk, hogy így alakult. Egyébként semmiféle érdem nincs ebben, sőt megajándékozottak vagyunk, hiszen tizenkétszer gyermekáldás történt a családunkban. Nagyon örülök, hogy egyszer sem jutott eszünkbe, hogy olyan eszközhöz nyúljunk, amely a gyermekáldást megakadályozza.

"Isten igehirdetését tekintem hivatásomnak" Fotó: MTI/Kovács Attila     

   Balczó András, a példakép

Sosem szeretem, ha példaképként emlegetnek, nem volt soha szándékomban, hogy az legyek. Egyébként is: ha valaki példaképpé szeretne válni, egész biztos, hogy nem lesz példakép. Én inkább megfordítanám a dolgot: ha az úgynevezett példaképreményről lemond az ember, akkor válik igazán szabaddá. Pál apostol azt mondja: „ha embereknek igyekeznék tetszeni, Isten szolgája nem lehetnék”. Tudniillik az embereknek azt kell adni, amire szükségük van, s általában nem mi mondjuk, meg, hogy mi a valós, égető szükség. Magyarországon – de nem csak hazánkban – az az égető szükség, hogy az emberek sokkal nagyobb számban kutakodjanak Isten iránt, jobban nyissanak felé; kérdezzék meg a Teremtőt: mit akarsz Uram, hogy cselekedjek? Ebben viszont hiány van, hiszen a társadalom több, mint 90 százaléka hátat fordít Istennek. Amiben most élünk, az nem büntetés tőle, hanem következmény.

MOB-MSÚSZ életműdíj

„Néha elgondolkozom, miért kaptam ilyen sokat?”

Mai napig emlékezetes, amikor a 2017-es esztendő legjobbjait ünneplő Év Sportolója-gálán Balczó András megkapta a Magyar Olimpiai Bizottság és a Magyar Sportújságírók Szövetsége közös életműdíját. Balczó András portréja nem lenne teljes, ha nem idéznénk fel ezeket az ünnepi pillanatokat. Már csak azért is, mert a háromszoros olimpiai bajnokról köztudott: ritkán szokott olyan nyilvános eseményeken részt venni, amely nem csak a hithez és az Isten való kapcsoltról szól. Balczó a következőket mondta el a Nemzeti Színház színpadán, miután a közönség felállva, hosszú vastapssal ünnepelte:

Számos alkalommal volt lehetőségem hallgatni a közönség tapsát, de – hogy is mondjam?... – ez a csodálatos fogadtatás valamiféle megérkezés volt számomra. A köszönet kapcsán inkább versek jutnak eszembe. Most például az, hogy „mutasd meg kedvemért a világnak, hogy az ellentéte vagy”. Ezeket a sorokat a magyar sportolóknak üzenem: legyetek ellentétei ennek a süllyedő világnak, amelyben élünk! S gondolják végig azt is: a lelkünket mindig ápolni kell – vagy ápolni kellene, S tudják azt is, hogy három szó a lényeg: erőnek, szeretetnek és józanságnak a lelkét kaptátok! A sport eszköz legyen arra, hogy sok mindent megtudjatok arról, ami a látható világ mögött van. Néha elgondolkozom magamon: miért kaptam ilyen sokat? Erre a feladatra kiválasztottnak tarthatom magam, mert Isten elkülönített engem a világ jobb felére…

„Csoda történt: a botot azóta sem használom!”

S miután a Nemzet Sportolója egy széken ülve elmondta a monológját, felpattant, összehajtotta a botját, és diadalittasan a mikrofonba üvöltötte: meggyógyultam!          

Balczó András egy későbbi beszélgetés során elárulta:  bár amikor kimentem a színfalak mögé, még eléggé bicegtem, de higgye el, hogy csoda történt velem: azóta sem használom!

A magyar sport legendája 2020 áprilisában már adott a Mandinernek egy nagyinterjút, ezt itt olvashatják el. 

(A cikk egyes részletei az olimpia.hu felhasználásával készült el)

Nyitókép Balczó András és felesége, Császár Mónika a legenda 80. születésnapján (archív) Fotó  MTI/Koszticsák Szilárd