Amikor az irodalom ránt ki a gödörből

Konopás Noémi írása a Mandiner hetilapban.

„Tíz-egynéhány éves korom óta pszichológus szerettem volna lenni, de nem elsősorban olyan indíttatásból, amit általában az e pályára készülőknek tulajdonítanak – vallja Jakobovits Kitti irodalomterapeuta. – Nem az hajtott, hogy mindenkin segítsek és mindenkit felvidítsak, és tanácsokért sem álltak nálam sorba.” Szerinte külön vicces, hogy mások sem látták ilyen karakternek, volt is, aki más pályát próbált javasolni. „De megbízható, higgadt voltam, és nagyon érdekelt az emberek működése. Figyeltem és gondolkodtam. Most is ilyennek tartom magam, szerintem ezek fontos értékek ahhoz, hogy valaki jó pszichológus legyen” – hangsúlyozza.

A hivatásválasztás adta magát, ahogy az is, hogy irodalomterápiával kezdjen mélyebben foglalkozni. Mint mondja, már akkor is úgy érezte, hogy az irodalom több mint csupán szórakozás, ismeretterjesztés vagy valakinek a hivatása, amikor még nem is tudott az irodalompszichológia és -terá­pia létezéséről. „Ha olvasunk – vagy ha írunk –, összekapcsolódunk a belső világunkkal is. Legyen szó a kedvenc regényünkről, az aktuális olvasmányunkról, a naplónkról, az első vagy a sokadik verseskötetünkről, a háttérben számos lelki program fut” – mutat rá. Mint kifejti, az irodalompszichológia és az irodalomterápia ezt a kapcsolódást kutatja és használja azért, hogy a szövegek és történetek által közelebb jussunk saját tapasztalataink, gondolataink, érzelmeink megértéséhez. Ez fejlesztheti az önreflexiót, árnyalhatja a gondolkodásunkat, és nem utolsósorban bővítheti megküzdési stratégiáink eszköztárát.