Támogatói legnagyobb részét elvesztette, a parlamenti küszöb alá esett a népszerűsége, belső küzdelmek erodálják – még sosem volt ilyen rossz állapotban a Jobbik. Elemzésünk.
Pálfy Dániel Ábel írása a Mandiner hetilapban
Bő egy hónapja azzal zártam az épp tisztújításon áteső Jobbik helyzetét elemző cikkemet, hogy bár Jakab Péter sikeresen megvédte pozícióját, nem lehet nyugodt, és valószínűleg jobban teszi, ha gyakrabban néz majd a háta mögé, mint eddig. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan bizonyossággá válik a gyanúm, miszerint a pártelnöknek megint akadnak ellenségei a párton, mi több, az elnökségen belül.
Jakab Péter azóta lemondott tisztségéről, miután elnökségének tagjai megpróbálták megpuccsolni, ráadásul épp a helyettesének választott Potocskáné Kőrösi Anita vezetésével. Mindez azért érdekes, mert sok minden történt az utóbbi néhány ciklusban a magyar politikában, de az nem volt jellemző, hogy egy harmad-negyed vonalbeli politikus puccsoljon meg egy pártelnököt. A történet megértéséhez tehát érdemes alaposabban megnézni, mi történt valójában. A Jobbik a 2018-as országgyűlési választáson kapott 1,1 millió listás szavazattal történelmi csúcsot ért el – összehasonlításképpen: a 2022-es választáson a teljes ellenzéki összefogás 1,9 millió szavazatot kapott. A párt ezzel együtt kudarcként élte meg az eredményt, és Vona Gábor elnök ígéretéhez híven lemondott, majd a pártpolitikát is otthagyta. A megüresedett helyért azonnal megindult a vetélkedés. A Vona Gábor által korábban háttérbe szorított radikálisokat képviselő Toroczkai László és Dúró Dóra sikertelenül próbálta megszerezni a vezetést, Sneider Tamás kiszorította őket a pártból.
Nekik azonban, mint utóbb kiderült, volt B tervük, Novák Előddel együtt kiléptek, és megalapították a Mi Hazánk Mozgalmat, amely augusztusra párttá alakult. Később csatlakozott hozzájuk két parlamenti képviselő, Apáti István és Fülöp Erik, tizenkét polgármester, számos önkormányzati politikus és rengeteg régi Jobbik-tag. Sneider Tamás gyengekezű elnöknek bizonyult, nem sikerült egyben tartania a belső konfliktusokkal terhelt, oszladozóban lévő szervezetet. Volner János 2018 őszén még tett egy kísérletet, hogy átvegye a párt vezetését, válaszul Sneiderék kizárták a frakcióból, ő pedig távozott a Jobbikból.
A párt népszerűsége ebben az időszakban folyamatosan csökkent, a 2019-es EP-választáson elért 6 százalékos, történelmi mélypontot jelentő eredménye pedig egyértelművé tette, hogy nagy bajban van. Az őszi önkormányzati választáson aztán megvalósult a korábban elképzelhetetlen: a Jobbik számos helyen közösen indult a baloldali és liberális pártokkal, nem valami fényes eredménnyel.
A Jobbik utóbbi négy évének történetében kulcsmomentum volt az eredetileg 2019 őszére kiírt, majd 2020 januárjára halasztott tisztújítás. Jakab Péter ősszel még visszalépett, mert a választmány nem fogadta el a követeléseit, de januárban már teljes győzelmet aratott. Ő lett a párt elnöke, elérte, hogy a következő tisztújítást a 2022-es választás után tartsák, és kérésének megfelelően saját embereivel rakta tele az elnökséget.
Vagy fordítva történt? Egy volt jobbikos parlamenti képviselő lapunknak azt mondja, valójában nem Jakabnak volt csapata, hanem a Jobbik egyik erőcsoportja keresett magának megfelelő vezetőt, akivel hatalomra kerülhet, és Jakab Péterre esett a választás. Hozzátette, Jakab először nem akart pártvezető lenni, csak később „kapta el a gépszíj”. Ha elfogadjuk ezt, egy olyan kép rajzolódik ki, hogy Jakab azokat követelte az elnökségbe, akik őt „kitalálták”, hiszen csak így választhatták meg. Ez a csoport mindent feltett Jakab Péterre, ő pedig vállalta a szerepet. Tisztogatás indult, Sneider Tamást, majd Varga-Damm Andreát is kiszorították a frakcióból és a szervezetből, rajtuk kívül távozott a régiek közül Szávay István, Bana Tibor és Bencsik János is.
Jakab személyében egy volt szóvivőt, kommunikációért felelős embert próbáltak felépíteni, és a Jobbik politikája azóta jórészt kimerül a kommunikációban. Pártlogót és arculatot cseréltek, a kettős keresztet felváltotta a kettőskereszt, a párt alapszabálya helyett pedig egyre inkább egy úgynevezett elvi nyilatkozat lett az irányadó.
A mélyponton lévő szervezetben nem maradtak erős, ismert karakterek, rutinos, népszerű politikusai mind távoztak, nagyrészt a korábbi másod-harmad vonalat képviselők vették át a vezetést. Jakab is közéjük tartozott. Mivel nem voltak ismert karaktereik, fel kellett építeni őket – Jakabbal kezdték. Megszületett a párizsis kenyeret és paprikás krumplit fogyasztó, farmer, póló, műbőr dzseki kombinációt viselő, vidékről jött, a magyarokért harcosan kiálló, lázadó politikus brandje.
Jakab látványos és sokszor botrányt keltő akcióival, provokatív parlamenti megnyilvánulásaival sikeresen növelte követőinek számát a Facebookon, sorra nyerte a lájkversenyt, és egyre inkább dominálni kezdte a pártot. A Jobbikkal kapcsolatos hírek többsége már ekkor róla szólt, és ez csak erősödött, miután az ellenzéki vezetők közül elsőként jelentette be, hogy indul a miniszterelnök-jelöltségért a baloldali összefogás által szervezett előválasztáson. A párt népszerűsége 2020 végére visszaerősödött a 10 százalék körüli szintre, Jakab pedig meglepetésre egészen a miniszterelnök-jelölti előválasztásig több közvélemény-kutató méréseiben rendszeresen vezetett. Úgy látszott, minden rendben, de mint később kiderült, ezzel elérték a plafont.
A felmérések eredményei azonban elfedték az új Jobbik hiányosságait. A pártelnök visszatérő akcióival – krumplit lóbált a parlamentben, száraztésztát vitt a kormányfőnek, majd beleült a székébe – rövid távú népszerűséget szerzett, ám egy idő után mindenki túlzásba vitt, polgárpukkasztó gesztusaira figyelt a valódi mondanivalója helyett. Már amennyiben volt neki ilyen.
Jakabot forrásunk remek kommunikációs készségű, jó kiállású, karakteres politikusként, de kifejezetten hiú, már-már exhibicionista emberként és naiv, gyenge vezetőként jellemzi, aki vágyik az elismerésre, és egy idő után el is hitte, hogy lesz belőle „valaki”. Például miniszterelnök-jelölt. Mindenesetre a karakter kezdett kifáradni, és az sem segített, hogy a látványosan a kommunikációs stáb által kitalált spontán éneklésről vagy disznóvágáson táncolásról készült Instagram-videók is inkább a nevetségesek voltak. Hiába húzta fel az elnök egy ideig a pártot, a vele megszerezhető támogatás elérte a maximumát.
Hogy milyen mértékben dominálta a Jobbikot, az akkor látszott igazán, amikor nem jutott be a miniszterelnök-jelölti előválasztás második fordulójába. Népszerűségének visszaesésével a párt is gyengült, ami arra utal, hogy az új támogatók, akiknek a nagy része elsősorban Jakab- és csak aztán Jobbik-szavazó volt, elfordultak tőlük. Az elnök korábban maga is elismerte, hogy nem feltétlenül vezetőalkat, és utóbb az is kiderült, a szervezetet elsősorban nem ő, hanem a mögötte állók irányították. Messze nem csak Jakabé tehát a felelősség a Jobbik bukásáért, ő hozta, amit tudott, és az ennyit ért.
Az viszont igenis Jakab Péter felelőssége, hogy a Jobbik az ő vezetésével követte el mind közül valószínűleg a legnagyobb történelmi hibát, amely szerepet játszott abban, hogy a megszűnés közelébe került: szövetséget kötött a balliberális oldallal. Ezáltal meghasonlott önmagával, hiszen a Gyurcsány Ferenccel, az MSZP-vel és a többiekkel kötött szövetségével homlokegyenest szembement a 2003-ban elfogadott alapító nyilatkozattal, amelyben úgy fogalmaztak: „A Jobbik Magyarországért Mozgalom előtt álló elsődleges feladat a kommunista utódpárt és a vele összeforrt szélsőséges liberálisok eltávolítása a politikai hatalomból.”
Szavazótáboruk elárulása mellett elkövették azt a hibát is, hogy az előválasztást megelőzően elhitték, azzal nyernek, ha minél több egyéni körzetben az ő jelöltjük indul. Azzal már nem számoltak, hogy a nehezebben nyerhető körzeteket kapva korántsem egyértelmű, hogy akár egyetlen egyéni mandátumot is szereznek. Nem is sikerült. Vezető politikusaik közül ezért sokan – köztük Stummer János, Rig Lajos, Ander Balázs és Potocskáné Kőrösi Anita – nem jutottak be a parlamentbe, aminek érthető módon nem örültek. Stummer a tisztújításon az elnöki hellyel próbálta kárpótolni magát, Potocskáné és Ander pedig, úgy néz ki, Jakabon kíván bosszút állni a kieséséért.
Nem kizárólag a fentiek vezettek ahhoz, hogy a Jobbik népszerűsége ma már a parlamenti küszöböt sem éri el. Hogy mennyire gyengén politizált, azt a legérzékletesebben a Mi Hazánk példáján lehet bemutatni. Egyrészt tagjainak és szavazóinak jó része a Jobbiktól pártolt át hozzá, másrészt a formáció a Jobbikkal épp ellentétes utat járt be, a nulláról indult, és ma már egyes mérések szerint a legerősebb ellenzéki párt.
A Jobbikkal szemben a Mi Hazánknak van egyértelmű karaktere, konzisztens világképe és víziója Magyarországról. Bármiféle értékítélet nélkül, pusztán politológiai szempontból értékelve: jól talál meg és hoz be a köztudatba egyes ügyeket. Ilyen volt a koronavírus elleni oltásokkal szembeni bizalmatlanság, a szibériai bérrabtartás, a végrehajtók ügyei vagy épp az életvédelem kérdése. Látványos gesztusaival ellensúlyozni tudta a Facebook cenzúráját és azt, hogy kevesebb nyilvánosságot kapott, mint a Jobbik. Ilyen volt, amikor Novák Előd leszedte az lmbtq-zászlót a Városházáról, amikor Dúró Dóra könyvet darált, vagy épp az, amikor elfoglalták az Andrássy utat, hogy megakadályozzák a Pride felvonulást. A Jobbiknak ezzel szemben nincs egyértelműen meghatározható karakterű szavazótábora – sőt, ma már talán szavazótábora sincs –, és szinte nem is volt valódi programja a saját szlogenjén kívül, amely szerint „a nép pártján” áll. Úgy tűnik, a nép viszont végleg elpártolt tőle.
***
„Belőlem valaki útravált, útra a jobbik részem” – Cseh Tamás melankolikus dala csenghet a Jobbik egykor milliós szavazótáborának fülében. Egy részük korábban azt hitte, egy radikálisan nemzeti pártot támogat, amely a MIÉP-nél ügyesebben, a Fidesznél karakánabb módon száll szembe a baloldali polippal. Egy másik részük kiábrándult baloldaliként szavazott a Jobbikra, de azóta hazatalált. Mára az utolsó egykori szavazó előtt is világos, hogy a kísérlet véget ért. A Jobbik a Nézőpont Intézet választás utáni kutatása szerint legfeljebb 3 százalékos párt. Mindez nem meglepő. Egy Gyurcsány ellen alakult formáció Gyurcsánnyal szövetkezve, néhány távozó emblematikus vezetőjének Gyurcsány-ellenes pártjával versengve a senki földjén találta magát. Jelenlegi kínálatának nincs, soha nem is volt és nem is lesz politikai piaca. Mivel a vele kötött koalíció nem felvillanyozta, hanem elriasztotta a kormányellenes szavazókat, ellenségből lett szövetségeseinek is értéktelen lesz 2026-ban a párt. Márkája negatívvá vált, többet visz, mint amennyit hoz. Egyértelmű: a Jobbiknak nincs jövője. Ebben a helyzetben megindult a párt csődeljárása. A maradék erőforrások és bevételi várományok elosztása pedig, ahogy az lenni szokott, feszültre sikerült. A hatályos szabályok szerint évi félmilliárd forint jár a pártnak és majdnem egymilliárd a frakciónak. Ez a teljes ciklusban több mint hatmilliárd forint, amelyért megindult a harc. A primitív kommunikációjával az előválasztáson még a kormányellenes szavazókat is elriasztó Jakab Péter a szervezet jövőjét a Gyurcsány-szövetséggel felszámolta, de magát és barátait a ciklus alatt akár százmilliós fizetéssel is járó mandátumhoz juttatva átmentette. A most ellene lázadók későn ébredtek, alighanem sokáig hitegette őket a pártelnök egzisztenciaígéretekkel, mire rájöttek, hogy átverte őket. Szilágyi György vagy az ügyvezető elnök Potocskáné Kőrösi Anita mandátum nélkül maradtak, pedig végigcsinálták a kampányt, sőt Szilágyi még személyes érintettsége ellenére is hallgatott a párt metooügyéről. A Jobbik belharca tehát nem a jók és a rosszak küzdelme, hanem – ahogy a 2010 előtti időkben a pártzsargon mondta – a „politikusbűnözők” harca a közpénz minél nagyobb szeletéért. Az egykor hivatalosan Gyurcsány-ellenes szervezet valójában már 2006-ban is Gyurcsánynak tett szívességet a kormányellenes protestszavazók megosztásával, s most önfelszámolásával-beolvadásával is ezt teszi. Az már az exkormányfő kénye-kedvétől függ, hogy platformként megőrzi az emlékét, vagy sóval behinti a helyét. Egy biztos: 2026-ban már nem lesz rá szüksége.
***
Történetének legmélyebb válságában van most a Jobbik. A vezetésben súlyos személyi ellentétek vannak, a párt szervezeti leépülése immáron folyamatos, irányvonala pedig elmosódott. Az elnöki posztjáról nemrég lemondó Jakab Pétert kiemelt felelősség terheli a szervezet helyzetéért – ő pártvezetői funkciója mellett a frakcióvezetői tisztséget is betöltötte –, mégsem szabad szem elől téveszteni, hogy a válság 2018 tavasza, Vona Gábor lemondása óta tart. A pártszakadás, az ÁSZ-büntetés eleve súlyosan érintette a Jobbikot, és a meglehetősen gyenge Sneider Tamás pártelnök tovább súlyosbította a helyzetét. Jakab Péter látványpolitizálása csak ideig-óráig tudta elfedni a szervezet egyre romló állapotát, ám az előválasztási, majd az országgyűlési kudarcos szereplés után ütött az igazság keserű órája. A mindössze tíz parlamenti mandátum, az állami támogatások csökkenése azt jelenti, hogy kevesebb pozíciót tudnak osztani az embereiknek, egyre kevésbé éri meg a közösség tagjának lenni, vagyis a karrierlehetőségek mindinkább beszűkülnek. Ami a szervezeti romlást illeti: a néppártosodással elégedetlen radikális tagok kilépése már Vona idején megkezdődött, a 2018-as választás után pedig felgyorsult, jelezte ezt a jelentős részben a pártból távozókból alakuló Mi Hazánk megerősödése, majd parlamentbe jutása. A radikális érzelmű kilépők lelkesedése tette lehetővé korábban, hogy a Jobbik a 2000-es évek végén, a 2010-es évek elején sok helyütt jelen volt, a rendezvények megtartása mellett még a nehéz anyagi helyzetben lévők segítésére is futotta olykor az energiáiból. Ehhez képest a 2010-es évek végétől igazi lejtmenet következett. A számok lehangolók: 3100 település van Magyarországon, de a Jobbik ez évi májusi kongresszusán csak 245-ről vettek részt a tisztújításon. Mivel a kongresszusi küldöttek nagy részét a helyi alapszervezetek delegálják, ez azt jelenti, hogy a párt vélelmezhetően a települések tizedében sincs már jelen. A kiút nem látszik. A Jobbik vezetése megosztott, hiszen a lázadók csak 4:3 arányban tudták felülmúlni a jakabistákat, akik most joggal aggódhatnak a politikai jövőjükért. Sem az elnökségben, sem a frakcióban nincs olyan politikus, aki a siker valós esélyével tudná fejlődő irányba állítani a pártot. Mivel az ideológiai profil elhalványult, a Gyurcsány-párttal való összefogás pedig egyértelmű szakítás volt a múlttal, nem igazán tudni, mi szükség van még a formációra. A Jobbik tekintélye, súlya tovább csökken, innentől kezdve nem képes beleszólni az ellenzék vezető helyéért vívott versenybe.
***
Nyitóképen: Jakab Péter Orbán Viktor miniszterelnök parlamenti székében 2019-ben. A politikus a házelnök felszólítását követően sem volt hajlandó felállni a kormányfő helyéről. Fotó: MTI / Illyés Tibor
A szuverenitásunk, a kultúránk, a nemzetállami hatásköreink megvédése az európai jobboldal pártjainak közös érdeke – mondja Harald Vilimsky, az Osztrák Szabadságpárt európai parlamenti képviselője.
Ebből legfeljebb ellenzékváltás lesz, ha egyáltalán. Kacsoh Dániel írása.
De a baloldal egyebekben békepárti és antiimperialista.
Oroszországnak ki kell vonulnia a megszállt területekről, és mindent meg kell tennünk azért, hogy Ukrajna a nyugati országok családjában maradjon – mondja Mateusz Morawiecki. A volt lengyel kormányfő az orosz–ukrán háború mellett uniós zsarolásról és a júniusi EP-választás tétjéről is beszélt exkluzív interjúnkban.
A Kossuth-díjas zenészt már nem érdekli, hogy a libsik és a rosszindulatú kommentelők mit írnak, fel meri vállalni a véleményét.
A baloldali politikusnak már csak néhány napja maradt, hogy begyűjtsön 41 érvényes aláírást.
A biztonságpolitikai szakértő ezúttal sem kertelt, szerinte Ukrajna nem győzhet, a világháború küszöbén állunk, a békekonferenciák pedig csak arra jók, hogy mindenki jókat egyen-igyon.
A szuverenitásunk, a kultúránk, a nemzetállami hatásköreink megvédése az európai jobboldal pártjainak közös érdeke – mondja Harald Vilimsky, az Osztrák Szabadságpárt európai parlamenti képviselője.
