Szabadság vs. tekintély: liberalizmus vs. konzervativizmus?

Vajon ki hogyan párosítaná a következő négy szót: állam, jog, tekintély, szabadság? A konzervatívok valószínűleg a tekintélyt az állammal, a szabadságot a joggal állítanák párba, a liberálisok pedig az államhoz inkább a szabadságot tennék, mint korlátot-elvárást, az (emberi) jogok csoportja pedig a tekintély egyedüli forrása lenne számukra.

A Mandiner folyóirat november 12-i számában R.R. Reno a szabadság és tekintély helyes egyensúlyáról ír, amely mára, a progresszív ideológiák hatására megbomlott. Ez a szabadság/tekintély bináris kód jól alkalmazható a közügyekről, demokráciáról, jogállamról való gondolkodásban is. Mindenki megmérheti a maga tekintély/szabadság arányát, és aszerint választhat politikai-társadalmi közösséget. A szélsőségek kerülendők: a puszta tekintély jog nélkül zsarnokság, a jog tekintély nélkül anarchia. Ha nem választ maga, megteszi majd a környezete. Senki sincs ugyanis az ideológiai senkiföldjén.

Mert ilyen senkiföldje nincs. Hiába mondja valaki, hogy őt nem érdekli ez a kérdés, ő jól megvan úgy, ahogy van. Csakhogy mindenki beleszületik egy politikai-, ideológiai- és jogrendszerbe, akár akarja, akár nem. Születéskor mindenki kap bizonyos kötődéseket, csoportba soroló ismérvet: például nemet – bár ezt ma többen kétségbe vonják – vagy állampolgárságot. Nagyon kevesen születnek hontalannak. Ugyanígy, ideológiailag légüres térbe nem kerül senki ezen a világon, valahol el kell helyezkednie, ha akarja, ha nem. A tekintélytől a szabadságig terjedő spektrum a lelki életben, a politikában, sőt, az emberi kapcsolatokban (szülő-gyermek, párkapcsolat) is ott van, valamelyik kategóriába mindenki beletartozik.

A sehová sem tartozás lehetősége illúzió. Hazugság, hogy mindig van „egyéb” rovat. Talán fintorogsz, amikor látod, hogy mások dicsőítik istenüket, amikor érvelnek politikai elköteleződésük mellett. Talán azt mondod, hogy te senkit nem dicsőítesz. Sem Allahot, sem Istent, sem a Sátánt. Nem is politizálsz. Komolyan gondolod? Akkor magadat dicsőíted, titokban vagy nyíltan. A magad bálványát, a magad politikáját. Közügyek helyett a magad magánügyét. De valószínűbb, hogy te is tartozol valahová, csak azt hazudod magadnak, hogy nem. A választást senki sem ússza meg – legfeljebb nem maga választ.

Pascal szerint az emberben Isten alakú űr van, a lelkünk valaki követésére, imádatára sóvárog. A minden transzcendens elutasítása, az ateizmus, a progresszív szekularizmus, az apolitikusság, a közöny - mindegyik vallás. Mindnek megvan a maga temploma, kultusza, dogmája és tabuja. Illúzió, hogy nem kell mindenképpen beállni valamelyik sorba. Aki nem áll be önként, az az „kívülmaradók” sorába kerül, és az ő csoporttörvényeinek rendeli alá magát. Senki sem marad mindenen kívül. Outsiderek nincsenek. A semleges, egyéb, kívülállók csoportja valójában az önzés, az én-bálvány csoportja.

A szabadság nem terjed ki a semlegességre. Ennek ígérete, amellett, hogy illúzió, csalás, valójában gyengévé, sérülékennyé tesz. Jó tartozni valahová. Az ember társas lény (azt is írhatnám, hogy faj). Csapatban érzi jól magát. A falka megvéd, segít a bajban, bátorít. A semlegesség álmát álmodók, a minden tekintélyt elutasítók tagadják, hogy szükséged lenne védelemre, hogy bármi baj érhet, hogy bátorításra van szükséged. Magadat is tudod bátorítani, mondják, önálló személyiség vagy. Aztán jönnek az első pofonok, csalódások, bajok – és vonítva vágyódsz egy csapat után, amely körülvesz és védelmez.

Az egészben az a jó, hogy ha mindenben nem is dönthetsz, de a szabadság/tekintély arányt te választhatod meg. Eldöntheted, melyik táborhoz tartozol. De döntened kell, különben mások döntenek helyetted. Az individualizmus hamis látszata szerint mindenki egyedül a teljesség. Pedig mindenkinek kellenek a közös élmények, ismérvek, jelképek.

A keresztények jó pozícióból indulnak: számukra nem kisebb, mint a mindenható Istent a legfőbb tekintély. Jobb ez, mintha én lennék a magam istene. Megnyugtatóbb, hogy én gyenge vagyok, de velem az erős Isten, mint ha fordítva lenne. Vagy Isten védelme, vagy a Sátán uralma alatt vagy. Nem maradhatsz ki ebből sem, ahogy a tekintély v. szabadság tárgyában adott állásfoglalást sem tudod megúszni.

A tekintély és a szabadság szélsőségei között kell megtalálni a helyes utat az oktatásban, a nevelésben, és a politikában is. A liberálisok szerint az ember gyűlöli a tekintélyt, és kívánja a szabadságot. Lehet, hogy ez az újkor hajnalán még így volt, de ez ma már hazugság, vagy legalábbis tévedés. A mai, posztmodern ember alkatánál fogva tehetetlenül, néha tudattalanul vonzódik valamilyen tekintélyhez, ugyanakkor fél a szabadságtól, mert az nem ad biztonságot és gondoskodást, kényelmet, jó érzést, élvezetet, ami pedig a legértékesebbé vált számára.  A „wellbeing” lett a legfőbb jó mára. Az emberek arra vágynak, hogy gondoskodjanak róluk, nem arra, hogy szabadok legyenek – mondja Dennis Prager, szintén a Mandinerben.

A liberálisok elutasítják a formális, intézményekbe vetett tekintélyt, ám megteremtik a maguk informális tekintélyeiket, idoljaikat, akik előtt, ha lehet, még mélyebbre, még elvakultabban borulnak le. Hiába: az, aki elutasítja a tekintélyt, ugyanúgy feladja szabadságát, amikor beáll egy sorba. A tekintélydöntők sorába. Ott is van ám fegyelem! De még milyen! A szabadság illúziója, cserébe a tekintélymentesség önhazugságáért.  

A konzervatívok belátják, hogy mindenki keres valamilyen tekintélyt. Ez olyan természeti törvény, mint a gravitáció. A konzervatívok azt is látják, hogy a szabadság avatatlan kezekbe kerülve veszélyes. A keresztény út az, ha az ember Isten tekintélyét fogadja el bármi más helyett. És ha szabadságát az egyedüli szabadítótól, Jézus Krisztustól várja. A emberi szabadságok, jogok csak ez után jöhetnek. Azok nem arra valók, hogy felülírják Isten törvényeit. Káros, ha az emberi jogok az Istentől való függetlenedést célozzák. A „ne ölj” relatívvá válik az abortusznál, az „apádat és anyádat tiszteld” a modern családoknál. A „ne paráználkodj” nem is érthető már. A liberális énközpontú élet helyett újra fel kell fedezni a Krisztus-központú életet. Egyedül e szempont konzerválása lehet a konzervatív program alapja ma is.

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem docense, illetve a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatársa.