Volt szerencsém látni Lukácsy György filmjét, az 1968 – Egy szerelem rekonstrukciója című alkotást
Nem az 56 utáni megtorlós-vérengzős kor volt ez, hanem már az a Magyarország, melyhez a mai közelebb van, mint az 56 utáni vérengzős.
Tokió új közvécéket épített menő építészek bevonásával. Wim Wenderst bízták meg, hogy kezdjen valamit a nem mindennapi projekttel. Wenders jött, látott, győzött, megrendezte egyik legszebb filmjét a vécétakarítóról, aki megtanít észrevenni a derengésben a fényt, a nincsben a vant.
Arra gondolok, hogy a fenti képet, ezt a belém égett filmkockát kinyomtatom, és kihelyezem az autóm műszerfalára, hogy mindig előttem legyen, különösen a hétköznapok gépies egyhangúságában, amikor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez az egész, így ahogy van, teljesen értelmetlen és felesleges. Szóval kinyomtatom Jakuso Kódzsit, amint a kormányt fogva elmosolyodik a lét monotóniájának elviselhetetlen könnyűségén, azon, hogy a felesleges függelékeket lehántva, mindent a maga pőre egyszerűségében nézve végül is olyan gyönyörű, hogy élünk, és ahogy élünk.