Így éltük át A Meccset – és ön?

A Mandiner munkatársainak vallomásai

Almási B. Csaba

A Szabadság tér – mint a korábbi években is – egyik ikonikus helyszíne a közösségi focimeccsnézésnek, így nem volt meglepő, hogy a magyar–francián is elképesztő volt a hangulat. 

… és akkor jött Fiola! Gyanítom, hogy az amerikai nagykövetség biztonsági őrei is kinéztek az ablakon, hogy nem történt-e robbanás. A hátam mögött két-három méterrel egy huszonöt év körüli férfi a magyar válogatott mezére hasonlító pólóban torka szakadtából üvöltötte, hogy „Vesszen Trianon, vesszen Trianon!”, s közben az arcára a boldogsággal vegyes káröröm keveréke ült.

Két tizenéves lány, akik a mérkőzés alatt főleg az arcuk kifestésével voltak elfoglalva, egymást kérdezgették, hogy ugyan miért kiabálhatja ezt. Az egyikük, a bátrabb és a csinosabb, odafordult a fiúhoz, hogy megtudja, mit jelent ez a trianonos dolog. Ő a rekedtségtől, a jó pár üveg sörtől, de leginkább a döbbenettől először meg sem tudott szólalni, majd annyit tudott csak kinyögni, hogy a franciák miatt vesztettük el Magyarország kétharmadát, de most visszavágtunk nekik. Majd újra meghúzta a sörösüveget.
A lányokon látszott, hogy fogalmuk nem volt, mire gondolhatott az alkalmi ismerősük, de sokat nem rágódtak rajta, volt dolguk bőven, még nem volt tökéletes a sminkjük.

Constantinovits Milán

Fullasztó francia fölényt vártam, illetve várt mindenki – akiben a realitásérzék erősebb volt a vágyvezérelt gondolkodásnál – a nagy összecsapástól. Titkon mégis reménykedtem, hogy a négy évvel ezelőtti álom újraszőhető, még akkor is, ha a Benzema, Pogba, Griezmann trióval kell megharcolnunk. A reményeket pedig szilárd valósággá Fiola változtatta; az a gól, az a megvillanás, na az legalább annyira belém égett, mint Vincze Ottó legendás duplája a Grasshoppers ellen '95-ben. Mennyei, mámoros, magyaros. A vége is, hiszen a franciák csak egalizáltak, de az örömöt, a büszkeséget nem vehették el, ez az enyém marad még úgy ötven évig.

Veczán Zoltán

Éppen badacsonyi kéknyelűt sápasztottunk friss szódával az erkélyen, amikor a szomszédból olyan hang hallatszott át, mintha egyszerre omlott volna be az épülőfélben lévő ház teteje és tört volna ki tömegverekedés egy indiai piacon. Ez volt a gólöröm a szomszédban, egyszersmind emlékeztető arra, hogy ma van „a” meccs, amelyiknél a portugálok után a franciákkal szemben annyi esélyünk van, mint Zrínyinek a várvédés után a kirohanáskor – s mégis ikszelt egyet a világverő szultánnal. Ami, azt hiszem, ebben egyetértünk, nem kis dolog. A tévét mindenesetre bekapcsoltuk.

Szilvay Gergely

A Balatonra tartottam a vonaton, a meccset telefonról néztem. Néha el-elment a térerő, ilyenkor az utazóközönség érdeklődő tagjai körbenéztek, hogy kinek a telefonján megy a meccs, és összeültek. Az utolsó húsz percet a boglári restiben volt lehetőségem követni az ottani lelkes közönséggel.

Kónyi Zoltán

Életem élménye. Kint voltam a stadionban. Másnap nem volt hangom. Egy elképzelhetetlennek tűnő gyerekkori álmom valósult meg. Nagyszerű érzés volt magyarként átélni.

Rajcsányi Gellért

Einsteinnek igaza volt, az idő tényleg relatív, ennyire lassan még nem teltek percek és másodpercek, negyvennegyedik perc húsz másodperc, aztán huszonnégy, aztán negyvenkettő, aztán ötvenkilenc, katatón üzemmódban néztem az időt, miközben a magyarok heroikus módon hárították a francia támadásokat; addigra a fotelben már nem tudtam eléggé feszülni, így átültem a gyerekszékre gubbasztani; a ropi közben kifogyott, így helyette az ujjaimat ropogtattam; aztán megindult Fiola és ment és vele is a labda, és aztán belőtte, góuouól, bent van, vezetünk a világbajnok ellen az Európa-bajnokságon; felkiáltottam, a karjaim önálló életre éltek; felébredt rá kislányom a délutáni szundiból, ahogy kerek öt éve az akkor még kicsi fiam  az akkori szundijából a magyar-portugál gólokat követő örömhangra.

A fiam most már az iskolára készül, és magyar címeres pólót húz a válogatott meccseire, kezdi megszeretni a focit, egyelőre annak drukkol a legjobban, hogy legyen sok gól, bárki játszik bárkivel. Majd megtanulja azt is, hogy néha pont nem a gólrúgás a lényeg.

Az élet telik, a labda kerek, az idő hullámzik, a völgyek után pedig mindig jön egy hullámhegy, amire jó felérni, körbenézni, nagy levegőt venni, örülni és büszkülni – és aztán éveken vagy egy életen át emlékezni e pillanatokra. Köszönjük, Fiola!

Nyitófotó: MTI