A szuperhős is ember – avagy hogyan vált slágertémává a sportolók mentális egészség(telenség)e?

Topor Csaba vendégszerző írása a Mandiner Sporton

Mentális mélypontok a sportolók közel egyharmadánál? 

Egy élsportolónak bevallani azt, hogy mentális, lelki problémákkal küszködik, a profi sport kegyetlen, farkastörvények diktálta világában nettó gyengeségnek számított egészen a legutóbbi időkig. Pedig egy 2011-es NCAA kutatás szerint

A mental health, magyarul teljesen visszaadhatatlanul, ámde kényszerűségből tükörfordítva mentális egészség (mekkora baki, hiszen épp annak hiányáról van itt szó), nem új találmány, maximum eddig nem nevesítettük. Leginkább azonban nem került eddig a publikum fókuszába.

Ám az elmúlt évek, a digitális kommunikáció térhódítása, a social csatornák véleményfelszabadító forradalma, a különféle mozgalmak és a jóval szélesebb palettán megjelenő sokkal többféle vélemény magával hozta azt, hogy végre beszélhetünk olyasmiről is, ami még akár húsz évvel ezelőtt is tabu, de legalábbis elhallgatott téma volt.

Soraimnak egyszerre több minden ad aktualitást. Oszaka Naomi, a mindössze 22 éves teniszfenomén, a négyszeres Grand Slam bajnok kálváriája, Simone Biles olimpiai vesszőfutása - amelyről itt a Mandineren is részletesen írtunk -, vagy a Netflix-en bemutatott film, az „Elsőkézből: Töréspont” Mardy Fish-ről, illetve egy másik szuper sorozat, a „Vesztesek”, melyben a legkülönfélébb sportolók mesélnek karrierük buktatóiról, szóval ezek mind együtt hívták életre a gondolatot, cikkem apropóját.

Spártai módszerek a sportvilágban?

A spártai tanok a sport világában nyilván nem véletlenül maradtak uralkodóak évszázadokon át – hiszen a sport maga is a háborúk közti vákuum kitöltésére szolgált, a férfi tesztoszteron túltengésének levezetésére, a harchoz szokott emberek adrenalinszintjének fenntartására, a vérre szomjazó népek szórakoztatására, immár kevésbé életveszélyes keretek között.

Abba pedig nem fért bele, hogy egy sportoló lelki gondokkal küszködjön, mi több, gyenge, sérülékeny legyen. Az idol épp attól vált idollá, mert elszakadva a hétköznapi ember limitált képességeitől, kitágítva a teljesítőképesség határait egy olyan világba kalauzolta a földi halandót, amely elérhetetlen volt a számára.

Ebben a világban pedig nincs helye a gyengeség legapróbb jelének sem. A ragadozók – és mint azt szépen belénk programozták,

– megérzik a gyengeséget, vérszagot fognak és elevenen felfalják a konkurenciát.

Így váltak az élsportolók héroszokká, tettük mi azzá őket, s így tanulták meg elfedni, eltagadni életük árnyoldalát. Kialakult a sajtó – publikum – sportoló háromszög különleges értékszimbiózisa, melyben a tollforgató feltételezése, miszerint az olvasó hőst akar látni, nem pedig emberi halandót, önmagát korlátozó rendszert alkotva földöntúli lényt varázsolt a sportolóból, az irányított kérdések, összevágott tartalmak aztán szépen lassan kiváltották a reakciót a hősökből is, akik megtanultak „sablonul”, és az előre begyakorolt, teljesen felületes paneleket puffogtatták évtizedekig. Persze, mindig volt egy Ali, vagy egy McEnroe, de ők is csupán arra voltak jók, hogy kivételként erősítsék a szabályt.

Nem is lehetett másként, aki valaha sportolt, vagy ismert profi sportolót, pontosan tudja, milyen lelki és mentális nyomásnak van kitéve az, akinek folyton, tekintet nélkül időre, kedvre, állapotra teljesítenie kell, méghozzá a lehető legmagasabb szinten.

Ám, ahogyan a híres sportpszichológus Dr. Matthew Sacco mondja, segítséghez fordulni a sportolók számára sokáig stigmának számított. „Azért, mert kemény vagy és erős, mindenki azt gondolta, neked, egyedül kell megoldanod. Nincs szükséged segítségre.”

amely az atléták folyamatos elégedetlenségét táplálja, függetlenül attól, hogyan teljesítenek valójában.  Az egészséges egyensúly megtalálása hihetetlenül nehéz. „Ahogyan kúszol felfelé a ranglétrán, ezek az érzések egyre erősebben jelentkeznek – és annál, aki érzékenyebb az ilyesmire, ez még hangsúlyosabbá válik,” jegyzi meg Dr. Sacco.

A legismertebbek sem úszták meg: Borg, Phelps, Serena Williams sőt, de la Hoya is küszködött már ezzel

S, hogy ne gondoljuk, csupán egyedi, elszigetelt esetekkel van dolgunk, lássunk egy listát a legismertebb sportolókról, akiket az évtizedek alatt felőrölt a nyomás:

Björn Borg, a tenisz első rocksztárja 26 évesen szögre akasztotta az ütőt, az azt követő közel tíz (vagy több) év pedig alkohol- és kokainmámorban telt. Mint utólag kiderült, nem bírta tovább azt a nyomást, amit a folyamatos győzelmi kényszer, a szponzorok és a rajongók elvárásai róttak rá.

Michael Phelps, akinél »dekoráltabb« sportoló talán nem is létezik a világon (28 olimpiai érem, abból 23 arany, kimondani is ijesztő), azt nyilatkozta,

olyannyira, hogy súlyos drogproblémák mellett az öngyilkosság gondolata is felmerült benne.

Serena Williams, 23 egyéni Grand Slam trófea birtokosa, aki a ragadozó archetípusaként vált rettegetté a 2010-es wimbledoni sikere után olyan mély lelki válságba került, hogy saját állítása szerint „egész álló nap zokogtam a kanapén és olyan nyomorultnak éreztem magam, hogy az leírhatatlan”, emellett nyíltan felvállalta a szülés utáni depresszió témáját is.

Ronda Rousy, a valaha élet egyik legjobb női MMA harcos (pedig ki lenne sérthetetlen, ha nem a harcosok) egy 2018-as interjúban mesélt arról, hogy kizárólag férje odaadó segítsége mentette meg attól, hogy önkezével vessen véget életének.

Dwayne Johnson, a „Szikla”, a pankrátor, szupersztár, macsó akcióhős olyan súlyos depresszióval küzdött, hogy számos alkalommal kellett bevonuljon szanatóriumba, hogy kezeljék. Az, hogy nyíltan beszél róla, talán más fénybe helyezi a megingathatatlan hős mítoszát.

De nem úszta meg az Új-zélandi John Kirwan sem, aki az All Blacks kapitányaként, minden idők egyik legnagyobb rögbijátékosaként kellett ráébredjen: “Segítséghez fordulni nekem, aki számára a segítség maga volt a gyengeség, nos az hatalmas lépés volt. De belejöttem, olyannyira, hogy egy felvilágosító kampányt szerveztem, amitől az emberek persze azt hitték, megőrültem.”

Ám amíg a sérülés, vagy a sportolással járó fizikai kockázat teljesen nyilvánvaló veszélyt jelentett nemcsak a sportoló karrierére, de az őt körülölelő teljes üzleti ökoszisztémára, addig ugyanezt a karriert és ökoszisztémát legalább olyan mértékben veszélyeztető mentális problémákat egy legyintéssel – „gyenge, nem elég erős fejben, nem bírja a nyomást, biztos félrevitték a haverok, ésatöbbi, ésatöbbi…” - intézte el  többség, beleértve a sajtót, az edzőket, sportvezetőket és természetesen a rajongókat is.

Miért lett most központi kérdés a »mental health issue«, vagyis a sportolók mentális egészség(telenség)e?

S, hogy miért e hirtelen fellángolás világszerte? Miért beszélünk ennyit arról, ami mindig is létezett, csak éppen nem nyomtattunk öntapadós, bárkire ráragasztható címkét belőle? Szerintem ez a pozitív hozadéka annak, hogy ma (már) mindenről lehet beszélni.

És ha lehet, akkor vannak bátrak, akik fel merik vállalni azt, amit a régi iskola nem tűrt volna meg.

Mire észbe kapunk, egészen sok emberről van már szó, amire reagálnia kell a tudománynak is, mondván „hé, hiszen erről nekünk van egy remek kutatásunk”, amit a sajtó kielemez, megoszt, publikál és megindul a diskurzus.

Mi, földi halandók pedig könnyen magunkra ismerhetünk, hiszen kinek a környezetében ne lenne olyan, aki ne szenvedett volna hasonló problémáktól? Egy 2016-os kutatás szerint (British Journal of Sports Medicine)

Ez pedig már bőven meghaladja a kritikus tömeg határát. S mit tehet az a tömeg, aki számára furcsa, ha egy élsportolóról kiderül, hogy ő is csak egy ember?

Hát mondjuk, ne legyen annyira kritikus.

A nyitóképen: Oszaka Naomi, egy sikertelen szerva után az idei US Openen. Fotó: Ed JONES / AFP