Fogadás jobbról

„A sportminisztériumot nem állítottuk helyre, olimpiai törvény nincs, és az akkorinál nem magasabb nagyságrendekkel a sport finanszírozása. Amúgy is látványsportokra adtunk pénzt nem olyan izékre, mint mondjuk a kardozás és a kalapácsvetés – gondolhatták a kommunikációs stratégia tavaszi összeállításánál, arra jutva, hogy két feladatuk van: hűteni a várakozásokat és távol tartani ezt az egész nyavalyát a kormánytól. És hűtötték a várakozásokat, ahogy azt kell. Ebben nagyobb szerencséjük volt, mint a négy évvel ezelőtti kormánynak, mert akkor Schmitt »Az egész világ a magyar doppingügyektől hangos mégsem mondok le« Pál felsrófolta az igényeket rendesen. Mindhárom éremből hatot-hatot várok – jósolta, mert egy-két hónappal a megnyitó előtt még nem tűnt fel neki a térdre kényszerítő pénzhiány. Ilyen hangok most nem hallatszódtak, mindenhol három, legfeljebb négy aranyéremről esett előzetesen szó.

Bármennyire megerőltető lehetett, a kormány távol maradt az eseményektől: nem pózoltak a felkészülési időszakban a versenyzőkkel, nem búcsúztatták őket a repülőtéren, a helyszíneken gyakorlatilag egyáltalán nem voltak ott, az Első Szurkoló szabadságot vett ki, és eltűnt a nyilvánosság elől. Mondhatná bárki, hogy ez így természetes, de a miniszterelnök eddig nem mutatott különösebb visszafogottságot, amennyiben sportrendezvények látogatásáról vagy sportsikerek kihasználásáról dönthetett. Utazott már olyan világbajnokságra, melynek közelébe sem járt magyar csapat évtizedek óta, és vett már debreceni sálat a nyakba Videoton-drukkerként, amikor olyan volt a hangulat. (...)

Semjén Zsolt vagy ez a csenevész apparátusi levél, amilyet iskolai versenyek győzteseinek szoktak küldeni, arra bizonyíték, hogy nem volt erre a helyzetre forgatókönyvük, nem tudtak időben váltani, de ez egyáltalán nem baj. Talán ennek a váratlan kormányzati akkumulátor lemerülésnek köszönhető, hogy az ország egész jól el volt ezzel az olimpiával. Persze semmi jó nem tarthat örökké, miért pont ezt az élményt ne tennék tönkre hamarosan.”