Budapest 2024 vs. Magyar Ifjúság 2024

„Kár lenne tagadni, hogy Magyarországon a kultúra része az Olimpiáért, az érmekért való rajongás, és úgy általában a nagy sportsikerekre való ácsingózás. Nem kell ezt különösebben magyarázni az elmúlt nyár futball EB-hez köthető eufóriája után, amely még olyanokat is megérintett, akik pont annyiszor néztek korábban labdarúgást, ahányszor a Szilágyi Áron aranyát ünneplők vívást az olimpiai közvetítésen kívül. Mindezzel önmagában nincs is probléma, de fel kell tenni a kérdést: mi a legjobb út ezekhez a sikerekhez?

Gondoljuk ismét végig a fentebb leírtak tükrében az izlandi kézilabda vagy a foci EB izlandi csodájának világraszóló sztoriját! 25000-es fedett stadionok kellettek ehhez? Vagy az esemény megrendezése esetleg? Természetesen kellett egy szakmai háttér, a gyermekekkel foglalkozó kompetens személyek képzése és alkalmazása, de kellettek maguk a gyermekek is! Kellett egy bázis, egy program, amely megmozgatja a fiatalokat.

Néhányan végül ott lehettek Franciaországban, amikor nekik szólt az ütemes taps. Ők példaképekké válhattak, mint nálunk sokaknak Hosszú Katinka, ezáltal még többeket ösztönözhetnek sportolásra. De ami fontosabb: oda el nem jutó ezrek leltek a program keretében közösségre, élnek egy egészségesebb életet, töltenek el minőségi időt társaikkal.

A példa tehát adott. Adott lehet egy olyan program váza, amelyet egyfajta alternatívaként lehetne kínálni az Olimpia megrendezésének puszta elutasítása helyett. Egy olyan programot, amely nem csak további sportsikereknek ágyazhatna meg, de emellett érintené a magyar társadalom több igen fontos, kiemelt problémáját is.

Meg lehet határozni jól körülírható és mérhető célokat: 2024-re x %-kal visszaszorítani a herbálfogyasztást, y %-kal csökkenteni a fiatalkorú alkoholfogyasztók arányát, z %-kal növelni a szervezett szabadidős tevékenységekben résztvevők számát...

Ehhez azonban átgondolt tervezésre, a külföldi tapasztalatok alapos megvizsgálására, infrastruktúrára és szakemberek képzésére is szükség van! Lehetne a reykjaviki példához hasonló módon sportolásra fordítható, másra át nem ruházható utalványokat kiosztani. Hatalmas stadionok helyett pedig olyan beruházásokba fogni, amelyek megteremtik egyáltalán a lehetőségét a foglalkozásoknak.

Lehet mondani, hogy a mindennapos testnevelés éppen ebbe az irányba tett egy lépést, de akinek volt már szerencséje tornaórán libasorban lépcsőzni halkan a kémia labor előtt, az pontosan tudhatja: ettől a gyermekeknek sem közösségi élménye, sem mozgáshoz való motivációja nem lesz. Hasonlóképpen hatástalan a jelenlegi keretek közt egyszerűen a megyei szintű labdarúgás felé terelni az ifjúságot. Sőt, tovább megyek: egyenesen káros is lehet ez.

Egy vidéki kisváros iskolájának igazgatója elmondása szerint az iskolában azok a gyerekek, akik elkezdtek a helyi csapatban focizni, csak még problémásabbak lettek, hiszen nem csak a megfelelő szakmai háttér hiányzott, de köztudott, hogy – tisztelet a kivételnek!! – a balti edzőterem történetéhez némiképp hasonlóan a magyar megyei foci legalább olyan arányban zajlik a helyi presszóban mint a göröngyös gyepen. Maga a pálya nem elég... Az csak egy keret, egy alap, amit meg kell tölteni tartalommal, emiatt egy nagy ívű, átfogó programra van szükség!

Ragadjuk meg a meglenni látszó momentumot, és csatornázzuk be azt a megspórolni szánt kiadások töredékével egyetemben ne csak valami elutasításába, de egy az egész ország javát szolgáló, az egészségügyi állapotot javító és a közösségeket építő, bizonyítottan működő alapokra helyezett programba!”