Botrány

Dehogy tabu a pedofília. Itt mindenki tud a zsidó rabbik pedofíliájáról, csak tapintatból nem beszélünk róla.

Beszélgessünk a kóser fürdőkről!

Na most tegyük tisztába a dolgokat, mert megint két szélsőséges nézet ütközik a kommentekben, ami nem igazán viszi előre a diskurzust. A pedofília egyidős az emberiséggel, kultúránként eltérő a megítélése, de alapvetően még ott is bűnnek tekintették, ahol a kiválasztottak nagyban gyakorolták, pl. ókori Róma. Ma kifejezetten erkölcstelen, és törvényellenes bűncselekmény. Ez érthető, hiszen a leginkább kiszolgáltatott korcsoportot teszi testi-lelki nyomorékká. Az Egyház kezdettől bűnnek tekintette, és tekinti ma is. Jézus a hívő gyermekek megbotránkoztatását kiemelten súlyos bűnnek tartotta. Azt pedig látjuk, hogy a pedofília áldozatai milyen mértékben sérülnek a hitükben is. Azonban azt is tudnunk kell, hogy az Egyház kezéből a szekularizáció kicsavarta a világi bűnüldözés és bíráskodás minden eszközét. Azaz minden bűn esetében (a legundorítóbbtól a legbanálisabbig) az maradt az Egyház feladata, hogy a bűnöst megbánásra, megtérésre ösztönözze, visszatérítse Isten szeretetéhez. Az Egyháznak abban a részében, amely fenntartja a papi nőtlenséget, illetve a nőtlenséget vállaló szerzetesközösségekben fokozott kockázatot jelentenek azok, akik tudat alatt részben látens homoszexuális (és/vagy pedofil) hajlamuk féken tartása érdekében választják a papi/szerzetesi életpályát. Ma már komoly próbálkozások történnek ezen személyek időben történő kiszűrésére, illetve ellenőrzésére, mivel az elfojtott késztetések némelyeknél idővel úgy törnek elő, hogy azzal többek életét teszik tönkre. (Egyébként nem csak cölibátusban élők között fordulnak elő rettenetes esetek, ha még emlékszünk Pándy Andrásra, a pedofil, vérfertőző, sorozatgyilkos segédlelkészre.) Mindazonáltal az Egyházon belüli bűnesetek mindig kiemelt sajtóvisszhangot kapnak, mivel a hívők - különösen a lelkészek - irányában (voltaképpen indokolatlanul) magasabb morális elvárásokkal élünk. Mivel az Egyház a szenteket helyezi elénk példaképül, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy nem csak szentekből áll, korántsem. Tehát akármilyen arányú is legyen a pedofil esetek száma az Egyházban összehasonlítva a világi esetekkel, a nyilvánosságra került esetek kognitív disszonanciához vezetnek a hívők körében (és furcsa módon a nem hívők között is). A nem hívők ugyanúgy vágynak erkölcsi mintára, és ugyanúgy csalódnak, ha a mintakép megbotlik, ám egyben kárörvendő önigazolást is látnak a hívők botlásaiban. A konkrét eset, amire az írás hivatkozik, többszörösen problémás. Amennyire tudni lehet, az Egyház valóban nem az áldozat pártjára állt ebben a molesztálási ügyben, hanem hosszú éveken át megpróbálta elhallgattatni. Hogy ez mennyire felel meg az Egyház belső szabályzatának, azt nem tudom, de ha megfelel, akkor az Egyház szabályzata sürgős felülvizsgálatra szorul. Amikor az áldozat a nyilvánossághoz fordult, akkor az Egyház már az alperes szerepébe kényszerült, vagyis igazából kikerült a kezéből a lehetőség, hogy érdemben jóvátegye a korábbi mulasztását. Innentől a világi bíróság döntéseit méltánytalan az Egyházon számon kérni. Hogy az egyházi iskolát végzett szerzőből milyen politikai eszmék váltották ki a kifejezetten előítéletes és manipulatív cikket, azt gyanítjuk. Mindazonáltal nem mondható, hogy akár ez az írás is ne válhatna az Egyház hibás gyakorlataitól való megszabadulásának egyik ösztönzőjévé.

Nincsen a paopk között több pedofil mint más szakmában, le kéne már ugrani az egyház mószerolásáról.