Zongoristaujj és vívókéz

Gacsályi Sára írása a Mandiner hetilapban.

Budapesti zsidó családba született 1907-ben az első magyar női olimpiai bajnok, a tőrvívó Elek Ilona. Zongoristának készült, a Zeneakadémián tanult, ám sem edzője, sem az akadémia vezetése nem értékelte, hogy egy fiatal nő két ennyire eltérő területen hagyja ott a keze nyomát: választania kellett, hogy kecses ujjait vagy szintén gyors, de erős kezét használja. Ilona – vagy ahogy mindenki nevezte: Csibi – a másodikat választotta, legalábbis élete első felében.

Huszonkét évesen, 1929-ben már válogatott volt, ötödik helyezettként végzett az Európa-bajnokságon. A következő év nagy változást hozott karrierjében: két évre eltiltották a versenyszerű sporttól, miután szintén vívó húgának, Elek Margitnak védelmére kelt egy versenyen, kirohanva a verseny­bíró ellen. A tiltás miatt nem indulhatott az 1932-es olimpián Los Angelesben, így a világjátékokon csak 1936-ban Berlinben debütált. Már a verseny előtt nehezen boldogult: odautazása előtt két hazai csapatból, a Honvédból és a MAC-ból is kitiltották zsidó származása miatt. Ilona a náci Németország propagandaeseményévé váló, Adolf Hitler által megnyitott játékokon nyerte első aranyát. A rendezvénysorozat ellen világszerte felszólaltak: Európában és Amerikában is bojkottálók sora hívta fel a figyelmet a Németországban lappangó társadalmi feszültségekre, a jogfosztások fokozódására. Elek sikere már csak azért is különös színfoltja ennek az olimpiának, mert győzelmével a tőrverseny három dobogósa egy magyar, egy osztrák és egy német zsidó nő lett.

Elek Ilona ebben az időszakban kezdett igazán kibontakozni. 1937-ben a világbajnokságon Párizsban csapatban első, egyéniben második helyezett lett. A következő években hazai színtéren versenyzett, ám 1940-től származása miatt nem vehetett részt a megméretéseken. 1968-ban kiadott, húgával írt könyvében így emlékeznek erre: „Ritka balszerencsés versenyzők voltunk. Sokan mosolyognak ezen, jó néhányan pedig nem minden él nélkül kérdezték meg, hogy mi lett volna, ha még szerencsénk is van? Mégis… […] a második világháború kitörésekor tulajdonképpen pályafutásunk, sikereink kezdetén voltunk. Az igazi csúcsformánkat a háború alatti és utáni években értük el, vagyis azokban az időkben, amikor a sportkapcsolatok megszakadtak. A háború után pedig mi, vívók, hosszú időn keresztül sem világbajnokságon, sem nemzetközi versenyen nem vehettünk részt. Pedig – mint már említettük – akkor voltunk erőnk és tudásunk teljében. Hogy mit érhettünk volna akkor el?! Ez ma már a múlté.”

1946-ban tért vissza a pástra. Két évre rá csapatban a hágai vb ezüstérmese lett, a londoni olimpián pedig ismét aranyérmet szerzett. 1952-ben Helsinkiben ismét részt vett a világjátékokon, ám nem jött össze a harmadik arany: egy kétes, jó eséllyel jogtalan pont miatt, amelyet olasz ellenfelének ítéltek, a dobogó második fokán végzett. Elek Ilona ekkor 45 éves volt, az ezüstöt kudarcként könyvelte el, és azon dolgozott, hogy négy év múlva is versenyezhessen Melbourne-ben – erre azonban már nem került sor.

Vívókarrierjét követően is sikeres volt, az Óra- és Ékszer­kereskedelmi Vállalat igazgatóhelyettese lett, illetve visszatért régi szerelméhez, a zeneszerzéshez. Így adódott, hogy Elek Ilona lett az egyetlen magyar olimpikon, aki még Szécsi Pálnak is írt dalt.

A szerző az Egy.hu főszerkesztője.