„Ennyire nem lehet megijedni, hogy így leblokkoljon egy csapat" – moszkvai olimpikon a női kosárlabdázók tragédiájáról a Mandinernek

Négyesben szurkoltak az olimpiai negyedik helyezett korábbi kiválóságok Sopronban, a magyar női kosárlabda-válogatottnak az olimpiai selejtezőn. Az utódok a küszöbön buktak orra, holott a „régiek” is csak arra vágytak, hogy törjék meg az átkot, amely közel fél évszázada sújtja a magyar kosárlabdát. Beloberk Éva – aki a népszerű sportriporter, Gulyás László felesége – nyilatkozott lapunknak hibás kapitányi döntésről, földbe gyökerezett lábakról és arról, mit hiányolt leginkább a magyar csapatból.

Már-már bonthattuk a pezsgőt a kijutásra. Mi történt Sopronban a spanyolok elleni sorsdöntő találkozón?

Én nem gondoltam 22 pontos vezetésünknél, hogy el fogjuk veszíteni a mérkőzést. Itt ülünk a lányokkal, Kiss Lenkével, Szuchy Katalinnal és Németh Ágnessel, és boncolgatjuk, hogy Úristen, mi történt. Döbbenetes volt a második félidő, odaadtuk a kezükbe a győzelmet. 

Amikor kicsit olvadt az előny, a harmadik negyedben 13 pontos magyar vezetésnél Székely Norbert szövetségi kapitány időt kért, és átmenetileg elhárult a veszély. Lehetett érezni a helyszínen, hogy baj lehet?

Megoszlanak a vélemények, hogy benne volt-e a levegőben, személy szerint én nem éreztem. 

Nyilván szakmailag az ember nem fogja felülbírálni a kapitány döntéseit... Inkább azt hiányolom, hogy nem volt igazából egy vezéregyéniség, aki amikor érezhetően mélyponton volt a csapat, akkor kézbe fogta volna a labdát, és azt mondta volna: »Na, nyugi! Most nyeljük le a labdát, és játsszuk ki a támadóidőt a végsőkig!« 

A játékosok szerint nem tudtunk reagálni a spanyolok védekezésváltásaira. Ez számomra azt is üzeni, hogy a kispadról nem jött megfelelő segítség. A szövetségi kapitány pedig arról beszélt, hogy a tét béklyót kötött a kezekre és a lábakra. Tényleg meg lehet ijedni a nagy siker kapujában? 

Ennyire nem lehet megijedni, hogy így leblokkoljon egy csapat. Pont attól csapat egy csapat, hogyha adott napon egy-két embernek nem megy a játék, és teljesen földbe gyökerezik a lába, akkor is legyen legalább egy olyan játékos, aki ebből ki tudja húzni a társait. Akár szóval vagy tettel, mondjuk egy kosárral. És nem szabad úgy kimenni a második félidőre, ahogy kiálltunk. Úgy kell elkezdeni, mintha döntetlenről folytatódna a mérkőzés. Hogy kinek mekkora a felelőssége, erre alszanak majd párat. Még csak ezután fognak valójában ráeszmélni arra, micsoda lehetőséget szalasztottak el. Akkor jön el az igazi szomorúság.  

Belegondolni is szörnyű, hogy 44 éve szerepelt legutóbb olimpián a magyar női kosárlabda-válogatott, a férfi pedig 60 esztendeje. Hogy éli meg ezt egy korábbi sikeres játékos?

Magának a sportágnak elképesztően jót tett volna egy olimpiai szereplés. Tudjuk, hogy akkor mindenki nézi a versenyeket, és azt a sportágat szeretné űzni. Ez így volt a budapesti atlétikai-, valamint a vizes világbajnokság után. Akkor a kicsik csőstül jelentkeznek. 

Egyébként úgy látom, most az a koncepció, hogy minél több csapatsportágban legyen ott Magyarország az olimpián: kézilabdában, vízilabdában, kosárlabdában. Azért is fájó és bosszantó, mert annyira közel voltunk a kijutáshoz. Nem is tudom, mi kellett ahhoz, hogy ilyen közelségből becsukódjon az az ajtó, és kint maradjunk.

Nyilván nehéz megemészteni a történteket, a center, Határ Bernadett meg is előlegezte, hogy visszavonul a nemzeti csapattól 29 évesen. Ha nem is sorjáznak az Európa-bajnoki bronzérmek, mint az 1980-as években Önöknél, azért a tavalyi Eb negyedik hely is jelzi, jó úton jár a csapat. Hogyan tovább?

Az, hogy kijelentette, hogy abbahagyja, ilyet az ember első dühében mond. Hogy mennyire gondolja komolyan, el fog dőlni. Azért ez a csapat így együtt már nem most kezdte a játékot. Kérdés: mekkora erő lesz bennük, hogy még négy évet rászánjanak. Biztos lesznek kiesők és változások. Hogy lesz-e majd újra lehetőségük arra, hogy olimpiai selejtezőt játszanak, sikerül-e az Európa-bajnokságon olyan helyezést elérniük, nagy talány. Remélem, bekövetkezik, de most per pillanat nem állítanám azt, hogy 2028-ban eljutunk oda. Sok befolyásoló tényező van,lesznek, akik abbahagyják, gyermeket vállalnak. Nem látok egy olyan ütőképes együttest, amelyik erre, ahogy ez az eset is bizonyítja, képes lenne. 

Nyitókép: MTI/Illyés Tibor