Az elseftelt mítosz nyomában

„A világ legnépszerűbb játékát feltaláló Anglia nemzetközi röhej tárgyává válik, ha soha nem nyer világbajnoki címet – a FIFA berkeiben belátták, hogy ez a sportágnak sem tenne jót. Anglia futballnagyhatalmi státuszának hazugságát ugyan mikor adódott volna jobb alkalom demonstrálni, mint a hazai földön rendezett, 1966-os világbajnokságon. A három oroszlán a döntőben egy be nem következett, de érvényesített góllal győzött, és a futball trónjára ült.

Hiába járt a jóvátétel a csalással döntőt vesztő Németországnak, 1970 az az év volt, amikor Brazília korszakos labdarúgó-válogatottjának uralmát nem lehetett kétségbe vonni. Németország nagy futballgenerációjának ezután már nem volt több ideje várni a világbajnoki címre: hiába volt jobb a semleges nézőket elkápráztató Hollandia, a cím 1974-ben Németországnak járt. Négy évvel később a hollandok eredménytelenül járultak jóvátételért a FIFA színe elé, a narancsmezesek a házigazda juntát bojkottáló Cruyff nélkül nem állíthatták meg a csalások sorozatának nyomán címet nyerő argentin válogatottat, amely a torna csattanójaként még a fair play díjat is megkapta. A FIFA mindig azt a megrendelőt szolgálta ki, aki a legtöbbet fizetett. Hogy mi lesz Hollandiával? Törpenemzetnek nem jár jóvátétel.

Az 1998-as világbajnokság döntőjében Franciaország hazai pályán győzte le a sokkal esélyesebb Brazíliát. Aimé Jacquet szövetségi kapitány korántsem végzett még a francia válogatott építésével: a brazilok elleni döntőben a csatársor korszakos klasszisai, Thierry Henry és David Trezeguet helyett a tapasztalt, de szerény képességű Christophe Dugarry és Stéphane Guivarc’h léptek pályára. A döntő esélyesei a brazilok voltak a csatársorban a világ legjobb támadójával, Ronaldóval. Csakhogy Ronaldo a döntő napján váratlanul rosszul lett – úgy tűnt, valaki megmérgezte Párizsban. A fenomén önmaga árnyékaként szédelgett a pályán, ahol Franciaország simán legyőzte Brazíliát. A Stade de France népe tombolt, a köztársaság labdarúgó-válogatottja végre világbajnok lett. A FIFA mindent rendben talált.

Csakhogy Brazíliától elvettek egy címet – ami visszajár. A következő világbajnokságon a nagyszerű olasz és spanyol válogatottat komikus és gyalázatos bírói csalások sorozatával ütötte el a továbbjutástól a rendezőként magát gálánsan a legjobb négy közé vásárló Dél-Korea, így esett, hogy a döntőben a brazilok minden idők leggyengébb német válogatottjával találkoztak, hogy a négy évvel korábban nekik járó címet zavartalanul vegyék birtokba. Csakhogy a jóvátétel súlyos árat követelt: a FIFA az olasz és a spanyol szövetség adósa lett.

Kár meglepődni azon, hogy a következő két vébén a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség épp ezt a két válogatottat segítette minden erejével a világbajnoki címig – amit a 2010-es spanyol válogatott nyilvánvalóan meg is érdemelt, míg a 2006-os olaszra mi sem jellemzőbb, mint hogy legjobb játékosuk a középső védő Cannavaro volt, a legemlékezetesebb pillanatuk meg az, amikor Zidane a nővérét mocskoló Materazzit hirtelen indulattal mellkason fejelte. Isten homloka hiába csapott le teljes joggal, a nyomorult olaszok behúzták a világbajnoki címet a tíz emberrel is jobb franciák ellen. Négy évvel később ugyanez a csapat Új-Zélandot sem tudta megverni.

2014-ben jöhettek a németek, akik legutóbb 1990-ben nyertek – hiszen a Maradona kezezésével végső győzelembe menetelő Argentina 1986-os címe a mexikóvárosi döntő visszavágóján, Rómában visszajárt: a kamutizenegyest a bemajrézó Matthäus helyett Brehme értékesítette biztos lábbal. Járt már ez a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségtől Németországnak – s ahogy akkor, legalább úgy 2014-ben, sorozatos ezüst- és bronzérmek után. 1954-ben is járt a világbajnoki cím Németországnak, amihez akkor Puskás szabályos gólját kellett érvényteleníteni. Hogy mi lesz Magyarországgal? Törpenemzetnek nem jár jóvátétel.

Miként adja-veszi a vb-címeket a FIFA? Természetesen a játékvezetői döntések által. Olyan végletekig kiélezett versenyeken, mint egy-egy labdarúgó-világbajnokság, a megfelelő pillanatokban meghozott döntésekkel a mérkőzésekbe igenis bele lehet nyúlni, egy-egy torna sorsát igenis terelni lehet. Hogy ez a helyzet változik-e majd a videótechnológia bevonásával? Minden bizonnyal, de csak nagyon lassan. Az oroszországi vébén legfeljebb csak annyi látszik ebből, hogy sokkal több a tizenegyes – jelentéktelen szituációkban demonstrálja a FIFA, hogy nagyon is használja a technológiát, míg máskor büntetőterületen belül elkövetett szabálytalanságokat sem néz vissza, mert az annak nyomán járó tizenegyes nem tervei szerint való.

A FIFA, ez a velejéig korrupt szervezet az emberiség nagy futballmítoszát sefteli el szövetségeknek, titkosszolgálatoknak és diktatúráknak évtizedek óta. Momentán épp a Kremlnek: a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség elnöke, Gianni Infantino legfeljebb a futball szépségét látja, amikor az orosz futballválogatott enyhén szólva is doppinggyanús teljesítményét szemléli. Egy elődöntőnek ára van – a koreaiak megfizették 2002-ben. Arany a nagy futballnemzeteknek és a feltörekvő vérszomjas diktatúráknak jár; hollandoknak, magyaroknak ott az ezüst – rendkívül szimpatikusak, és felejthetetlen élmény, ahogy elbuknak. Várnak ránk a rabszolgatetemekre épült futballstadionok, vár ránk a katari labdarúgó-világbajnokság – mert az üzlet nem állhat meg, és mert mindenki beszállhat. A FIFA jótékony ítéletekkel és hallgatással fizet.”