Az élethez hozzátartozik, hogy olykor látszólag értelmetlen dolgokat teszünk

„Abban szerintem igaza van Tóta W. Árpádnak, hogy senki sem lesz attól ügyesebb, erősebb, okosabb és előkelőbb, ha egy honfitársa ezer kilométerekkel arrébb messzebbre dobja a kalapácsot, vagy pontosabban céloz egy kapunak nevezett tárgyra. Az sem baj, ha a leglelkesebb szurkolók is találkoznak időről időre azzal a véleménnyel, hogy ez csupán egy játék. Ez is a neve: olimpiai játékok. Azonban az élethez hozzátartozik, hogy olykor látszólag értelmetlen dolgokat teszünk, értelmetlennek tűnő tevékenységekbe ölünk éveket, s nem csupán olyanba, amelynek kézzelfogható haszna van. Mert szépnek tartjuk, érdekesnek, felemelőnek. Az értelmen túl ugyanis ott van az érzelem meg az esztétikai érzék.

Egy közösség tagjaiból általában érzelmeket szokott kiváltani, ha a közösségéhez tartozó egyén vagy csoport sikert ér el. És ennek már előre szurkol, főleg, ha ismeri a szabályokat, tudja minek kell szorítani. Léteznek más kiemelkedő egyéni és csoportos teljesítmények, és valóban nem áll mögöttük egy szurkolói keménymag, hogy »Mindent bele Szilícium-völgy«, meg »Hajrá-hajrá BioNTech«, ám a Tóta által hozott példák erősen sántítanak, mert még a tudósakat is inspirálja a hírnév, de a a Carnegie Hallban föllépő művésznek – ha elárulhatok egy titkot – ott van az előadás végén a taps.

Micsoda hülyeség már az is, meg az, hogy Tóta W. sem pusztán az írás öröméért ragad tollat, hanem még azt is szeretné, hogy elolvassák, meg lájkolják. Sőt, még azt is, hogy lájkoltabb legyen, mint mások, mert tetszik, nem tetszik, a léthez a versengés is hozzátartozik. Azt meg ugye nem kell külön magyaráznom, hogy sokkal jobb, ha versengés a rekortánon vagy a gyepen történik és nem föld-föld rakétákkal.

Viszont, ha már versengés: milliók nem csupán azt követik nyomon, hogy egy sportoló miként győz le egy másikat, hanem azt is, hogy miként saját magát. A sport szól az egyéni teljesítőképesség határairól, a nehézségek, traumák fölötti diadalokról is – s így az irodalomhoz hasonlóan történetek sokaságáról. Itt van például Nagy Viktor, korának egyik legjobb vízilabdakapusa. Ötször volt bajnok a Vasassal (jó, négyszer a Szolnokkal is, és részese még egy szegedi bronznak is), volt Bajnok ligája és Szuperkupa-győztes. 2008-ban az utolsó pillanatban maradt ki az olimpiai utazókeretből, utána meg az aranykorszak utáni némileg átalakuló válogatottakban védett, ennek ellenére nyert Világ- és Európa-bajnokságot.

Csak olimpiai érme nem volt. Most 37 évesen úgy vonulhat vissza, hogy már ez is van a gyűjteményében, társai ezért is küzdöttek. Egyáltalán nem haszontalan senkinek, ha ismeri Nagyon Nagy Viktor történetét is, és akkor talán Viktorról nem mindig csak egy jut majd az eszébe.”

Nyitókép: MTI/Illyés Tibor