Magyar állampolgárságért folyamodik a világ egyik legnagyobb kerékpáros legendája – Stephen Roche, aki az Év Sportolója Gála ma esti díszvendége

Balázs Boldizsár és Csisztu Zsuzsa írása

Stephen Roche és a magyar állampolgárság

Valóban magyar állampolgárságért folyamodik egy ekkora sportoló ikon, mint Ön? 

Igen, a feleségem, Csilla révén már évek óta ismerkedem a magyar kultúrával és mi több, a Balaton mellett kialakítottunk egy kis bázist is magunknak, noha Dél-Franciaországban élünk. A hazám, Írország és Magyarország között létezik a kettős állampolgárság intézménye, úgyhogy igen,

Mivel idén Magyarországon rendezik a Giro d'Italia három nyitó szakaszát is, az úgynevezett Nagy Rajtot, mostantól talán már a kerékpársport és a kerékpáros életmód iránti elkötelezettsége is egyre erősebb lesz a magyaroknak, és én is azon dolgozom, hogy ezt a nagyszerű sportot népszerűsítsem. Azzal, hogy Valter Attila tavaly olyan kitűnően szerepelt a Girón, új perspektívába helyezte a sportágat.

Nem is véletlen, hogy az év magyar férfi sportolóinak tizes listáján természetesen ott volt a Giro d’Italián rózsaszín trikóig jutó Attila, a legjobb három közé azonban már nem került be. Meglepő ez? Fontos?

Ezeknél a díjaknál nem is a végeredmény számít, sokkal inkább az, hogy az emberek beszéljenek a kiemelkedő teljesítményekről. A kerékpár esetében főképp azért, hogy egyre több magyar gyerek lássa maga előtt az utat akár a kerékpáros világ csúcsáig is. Ugyanakkor

és kezdik elhinni, hogy a "csúcstámadás" egy ilyen kicsi országból is sikerülhet.  

Mint a szlovénoknál, kolumbiaiaknál mostanában?

Igen. Ez nagyon jót tesz a sportágnak, nem csak hollandok, belgák, franciák, spanyolok és olaszok versengenek a nagy címekért, legendás trikókért. Ennek a minden eddiginél mélyebb mezőnynek vannak hátulütői is: ma már egy 23 éves versenyző, szinte öregnek számít, hiszen a szlovén csodagyerek, Tadej Pogacar ennyi idősen már kétszeres Tour de France-győztes volt. Ha eddig a korig nincs valami komolyabb dobásod, inkább leigazolnak helyetted öt tinédzsert, hátha belenyúlnak az új Pogacarba.

Ezt nem ellensúlyozza a versenytapasztalat?

Nem teljesen.

A fiatal izomrostok viszont pótolhatatlanok.

Modern elbutulás, humánrobotizáció?

Azért nem. Ezek a mai srácok igazi régivágású versenyzők. Olyanok, mint mi: csak a győzelem számít. A köztes évtizedekben kicsit más volt a mentalitás, egy-egy szép top tizes eredményt is nagyra becsültek, ha sok ranglistapontot meg koefficienst hozott. Én ezt nem értettem soha.

Az a tapasztalatom, hogy ha kimondod, hogy nyerni jöttél, olyan lehetőségeket is meglátsz hozzá, amiket máskülönben nem – pedig azok szinte mindig ott vannak.

Ami viszont nem változott eddig sem, mostanra sem: a visszavonulás oka. Amikor a versenyzőbe bebújik a félelem, ha már zavarja, ha élesen közel jönnek hozzá a mezőnyben, ha ott kattog a fejében egy lejtmenetben, hogy mi van ha jön egy tócsa vagy kavicsok a következő kanyarban – akkor rövidesen abba fogja hagyni. Amint az embernek családja van, a felelősségérzete megnő. Az pedig komoly helyezésekbe kerül a versenyben.

Öné az egyik legnagyszerűbb év az országúti kerékpár történetében egy káprázatos tripla koronával, ahogy a sportágban mondják. Nálunk is lesz egy történelmi triplázó ma este a férfi kategória jelöltjei között, Szilágyi Áron személyében; el tudja mesélni nekünk az 1987-es tripláján keresztül, mi kell egy történelmi tetthez?

Az első nagy címedet rettenetesen nehéz megnyerni, és általában a teljes közeg ellen acsarkodva berobbanni nem is lehet. Bringában egyetlen segítőd sem nyerheti meg neked a versenyt – de ha egy valaki nagyon utál, elveszejthet: ha nem bánja, hogy ő kipurcan, olyan tempót mehet egy riválisodnak, amit sosem hozol már be. Nekem a Giro-győzelmem egy háború volt, mivel egy olaszt kellett megvernem, aki azt hitte, elárultam.

és külön figyelnem kellett mindenkire, aki a bringámhoz nyúlt. De a mezőnynek nem volt velem baja, fair csatában nyertem.

Hogy nyerte a másodikat, a Tour de Francet?

Ha megvan az első nagy címed, van egy fontos előnyöd. Akkor sincs semmi, ha nem nyersz már többet. És

Én a Giro d’Italia-győzelmem után odafigyeltem arra, hogy három héttel később, a Tour de France elején odarakjam a nyitószakaszt keményen. Senkinek eszébe se jusson, hogy nem bírom már, hogy csak belenyúltam a Girón. Utána óvatosnak kellett lennem, ezek a három hetes versenyek nagyon sokat kivesznek belőled. Utazgattam a mezőnyben, és vártam, amikor lecsaphatunk.

Minden szakasz előtt órákat görnyedezünk a térkép felett, nézegetjük az útvonalat. Egyszer kiszúrtuk, hogy egy útszűkületben lesz majd az ételes frissítőpont. Ha ott valami felbolydulás van, mindenki beszorul. Csakhogy nekünk is lassítani kell, felvenni az ételt, máskülönben eléhezünk.

Majd amikor jött a frissítőpont, és mindenki lassított: meghúztuk. Teljes káosz ütött ki. A legnagyobb riválisom, Delgado akkorát tekert bele ijedtében, hogy leesett a lánca. Elmentünk két-három percre; döntő hadmozdulat volt. Miután megnyertem a harmadik hét végén a Tourt, félmillió ember várt otthon Dublinban a reptéren.

Majd jött a harmadik nagy, a világbajnokság. Egy nap, egy verseny. Egyszeri esély?

Ha nincs az a rossz időjárás aznap, amit én mindig is jól bírtam, akkor nem lett volna esélyem. Ebből is látszik,

Így is négyen maradtunk a végén. Két jó sprinter, egy közepes és én, a gyenge. 200 kilométert dolgoztam egy negyedik helyért?! Na, nem. Arra gondoltam, hogy ha megpróbálok leválni, a két sprinter egymásra fog várni, és ott hagyhatom őket. De hogy szabadulok meg a közepestől, aki folyamatosan teszi rám a kereket? Bármit csinálok, jön velem, s a végén lehajráz.

Eszembe jutott, hogy az utolsó kanyarnál az oldalszél miatt pontosan ki tudom számítani, a két sprinter milyen ívet akar majd húzni. Őket így épp fel tudom használni a rám tapadó harmadik ellen. Úgy időzítettem, hogy pont elvágják tőlem a közepes sprintert, hosszú hajrát nyitottam, és hazaértem. 

És verhetetlennek tartja magát, két nagy cím után?

Igen. Viszont sosem elégedhetsz meg, ez kulcs. Kicsit sajnálom is, hogy nem ünnepeltük ki magunkat akkor soha. Úgy voltam vele: megdolgoztam érte, nyertem. Ez szinte természetes.

De ha boldog lettem volna bármelyik nagy eredménnyel, akkor nincs triplázás.

Amit sokan minden idők legnagyobb ír sportteljesítményének tartanak. Valami hasonló kaliber jött össze egy magyarnak is idén, kardvívásban. Mi kell ahhoz, hogy országúti kerékpárban is fent legyünk a térképen?

Valter Attila rózsaszín trikója a Girón tökéletesen jött ki az idei budapesti Giro-rajthoz. Tervezni sem lehetne jobbat. Az egész ország tudott Attiláról, az emberek utánanéztek, mi ez. Felbecsülhetetlen ez egy sportágban, ami ennyire észrevétlen általában Magyarországon. Idén májusban talán majd sokan végleg beleszeretnek az országúti kerékpárba. És ne felejtsük el, az Év Női Sportolója kategóriában pedig ott van Vas Kata Blanka, aki három szakágban is jeleskedik, kifejezetten öröm, hogy ennek a kategóriának a díjait adhatom át ma este Eisenkrammer Károly, korábbi kitűnő magyar kerékpárversenyzővel együtt. 

Egyértelmű, hogy a Giró után nagyobb lesz itthon a merítés? 

Ha megvan a bázis, új Valter Attilákat lehet majd találni; tudom, hogy itt vannak. De ha egyre több ember biciklizik, ahhoz az is fontos, hogy egyre jobb bicikliutak legyenek. És az, hogy az emberek felelősen közlekedjenek: a saját gyereküket, húgukat, apjukat lássák a bringásokban, ne egy olyasvalakit, aki csak lassítja a forgalmat. A bringa egy életmód, amit egy egész életen át lehet szeretni. Nekem elhihetik.

A nyitóképen: Stephen Roche. Fotó: Ficsor Márton / Mandiner